:::Juci világa:::

Eközben Londonban... A Wallpaper* összegyűjtötte az idei szezon legjobb divatbemutató-meghívóit. Ha eddig nem tudtátok volna, fényévekre vagyunk ettől sajnos, mégis, engem mindig feldob, ha ennyi kreativitást látok, ilyen szabadságot, ennyi ötletet. A művészet tényleg vidámabbá és szebbé teszi az életet (legalábbis az enyémet), inspirál és örömet szerez, még akkor is, ha csak papírdarabokról készült fotókat nézegetek... pláne, ha azok művészi papírdarabok, művészi fotókon. A beállításokat is érdemes nézni, és olvassátok a szövegeket is!

Akit egy kicsit is érdekel a divat, a művészet vagy a design, biztosan találkozott már a Taschen könyvekkel (és biztos szerepel közülük néhány a kívánságlistáján, mint nekem). Most itt a lehetőség, hogy az esetleg megunt, vagy a háztartásban duplán megtalálható példányokat újakra cseréljétek: a Spiccprojektben ugyanis holnap (nov 29-én) megszervezik az első Taschen könyvcserét, ahol persze vásárolni is lehet, ha nem akartok megválni egy könyvetektől sem (amit megértek). Részletek itt!

Nagyon szerettem akkoriban a Kula Shakert, mert jól ötvözték az indie-pop vonalat a Led Zeppelines, erős, ős rockkal. Mai szemmel nézve a doubledecker tetején történő vonaglás, a gombafej (ne feledjük, a Cool Britain korszakában vagyunk), a new age utalások és a pszichedelikus effektek már nevetségesnek tűnnek, de a Hey Dude még mindig nagyon tetszik.

Először 2006-ban találkoztam Tokujin Yoshioka nevével, amikor a Lexus számára készített installációját láttam-éltem át Milánóban. Az installáció lényege az volt, hogy vékony üvegszálak millióit lógatták be felülről, egy nagy fehér térben. A szálak közé úgy tudtál bemenni, hogy nem láttad, mi lesz előtted, aztán egyszercsak felsejlettek valahol egy szép autó körvonalai - éppen úgy, mint egy ködben -, közben az az ambient "zene" szólt, ami Tokujin weboldalán is, és te lassan közelebb mentél, és minden olyan volt, mint egy álomban. Ebben a mű-felhőben sétálni számomra olyan élmény volt, amire azóta is gyakran visszagondolok, méghozzá nosztalgiával, mert sajnos ritkán élek át hasonló katarzist.

Másodszor két éve hajtottam fejet Tokujin munkássága előtt, amikor Bolognában láttam a Mutina számára készített burkolatkollekcióját. Itt is, akárcsak a Lexus-installáció esetében, kizárólag hófehérrel dolgozott, és ezúttal a köd és a felhő helyett olyan megfoghatatlan dolgok tárgyiasítására törekedett, mint az eső. Nagyon szerettem volna beszélgetni vele erről a meditatív, a hagyományos japán minimalizmusnál is minimálabb tervezői szemléletről, amelyet úgy csodálok (nemcsak benne, hanem pl. a Nendo-ban és Naoto Fukosawában is), de sajnos Tokujin a kommunikációjában is minimalista (lásd itt). Így meg kellett elégednem azzal, hogy időről időre lenyűgöz valamelyik új munkájával - mint pl. a The Snow c. installációval.

Így aztán nagyon meglepődtem, hogy valahogy elkerülte a figyelmemet ez, a néhány éve egy tokiói Hermés kirakatába készített alkotása (a Hermés kirakatokról itt írtam bővebben), melynél megint elámultam a minap. Az egész nem más, mint egy videó, amelyen egy szép női arc fúj egyet - és ahogy fúj, a kirakatban lebegni kezd egy selyemsál. Egyszerű, tiszta, költői, játékos, könnyed, a márka ikonikus jelkép-termékét népszerűsíti, méghozzá a márka nevével összekötve, hiszen Hermész a levegő istene is volt - szóval egy elképesztően komplex alkotás, elképesztően egyszerűen megfogalmazva.

Bruno Munari azt mondja, hogy "az egyszerűsítés az intelligencia egyik formája - amit nem lehet néhány szóval elmondani, azt nem lehet sokkal sem". Einstein ezt állítólag úgy fogalmazta meg, hogy "amit nem tudsz elmagyarázni egy hatévesnek, az nincs is". A minimalizmus csodálatos.

Nem szoktam jótékonykodni, mert ugyan híresen naiv vagyok, nem nagyon hiszek az alapítványokban (nem volt ez persze mindig így: kiskoromban aprópénzt postáztam az SOS gyermekfalunak, borítékban, bizony...) Ki tudja, hogy az a pénz tényleg oda jut-e, és tényleg eljut-e, és annyi jut-e el, na szóval inkább a közvetlen segítésben hiszek. Egy darabig a Cipősdoboz akciót támogattam, de két éve a Villa Bagatelle alapítójának, Wirtz Ágnesnek a kezdeményezését választom karácsonykor, mert ennek az a lényege, hogy pontosan tudod, hogy kinek adsz, mit adsz, és azt is, hogy örül-e majd neki. A projekt úgy zajlik, hogy bemész a Villa Bagatelle-be (illetve idén már a Bagatellini-be is), leakasztasz egy mézeskalács szívet a fáról, és hazaviszed. Minden szíven egy állami gondozott gyermek neve, kora és kívánsága áll. Te megveszed-beszerzed az ajándékot, visszaviszed a Villába vagy a Bagatellinibe, és az ottani munkatársak - Ágnes hiperaktív közreműködésével, a Meseterápia Központon és a Csemete Alapítványon keresztül - eljuttatják a címzettnek.

Mondhatjátok, hogy jó PR-húzás, de az a helyzet, hogy ha ismernétek Ágnest, tudnátok, hogy nem az - zárójelben pl. csak annyit, hogy az el nem fogyott szívecskék "gazdáinak" tavaly személyesen megvette az összes ajándékot, hogy egy gyerek se maradjon meglepetés nélkül....

Hogy Ágnes ne járjon idén is így:), ugorjatok be a Villa Bagatelle-be vagy a Bagatellini-be, és vigyetek el egy szívecskét (ami egyébként is gyönyörű), szívtől szívnek, szívesen! Köszi!

Őszintén nagyon örülök, hogy egyre több delikáteszüzlet nyílik Budapesten, mert ez azt (is) jelzi, hogy egyre nagyobb a tudatosságunk azon a téren, hogy mit eszünk és az milyen. Még jobban örülök, ha egy üzlet nemcsak mindenféle termékeket összeválogat, hanem komoly, átfogó koncepcióval is rendelkezik - és ilyen a Delizia Gourmet & More. A nemrégiben nyílt Hegyvidék Központ alsó szintjén található, nem is kicsi boltban ugyanis az volt a vezérelv, hogy olyan kézműves termékeket és bio élelmiszereket árusítsanak, amelyek máshol nem kaphatók, és amelyek kivétel nélkül csúcsminőséget képviselnek. A termékek jó része kis olasz családi manufaktúrákból érkezik, ahol évszázadok óta ugyanazzal a módszerrel füstölik a sonkát, érlelik a sajtot, készítik a lekvárt (csodálatos sztorikat hallottam a boltban ezekről!). Döbbenetes mennyiségű termék van, az olívaolajkülönlegességektől a balzsameceten át a szarvasgombáig, tésztákig, tejtermékekig, sonkáig, sajtokig, tekintélyes mennyiségű a gluténmentes áru (ezek között rizsek, tészták, joghurtok is vannak), és önálló posztot érdemelne az italrészleg, ahol elsősorban kis kézműves borászatok alkotásait kínálják, de vannak híres pezsgők, sokéves rumkülönlegességek, és más extra dolgok is. Csak hab a tortán, hogy minden nap friss szendvicskrémek is vannak, és óriási antipasti-választék, nem is beszélve a csokicsodákról, most érkezett egy csomó panettone, szóval innen tényleg nem lehet eljönni üres kézzel (tiszta szerencse, hogy hozzánk nincs túl közel).

Fotózni nem lehet, de nem is baj - mivel Dávid tervezte az arculatot, a fotózáshoz is volt némi közünk, ezért inkább az ő képeiken keresztül próbálom bemutatni azt a sokféleséget, amit az üzlet kínál. Ha arra jártok, mindenképp nézzetek be!

(A portál szemből sajnos fotózhatatlan, így nem látjátok egészben az üzletet, de a lényeg talán látszik...)

A könyv a legszebb ajándék! (Én is könyvutalványt kérek, komolyan mondom, köszönöm!) Ezért megint kiadói vásárt rendezünk, ezúttal december 7-én, az irodánkban. Gyertek el - részletek itt!

Egyáltalán nem mellékesen mondom, hogy a szakácskönyv remek céges ajándék. Üzleti partnereknek egyedi ajánlatokkal szolgálunk - akit ilyesmi érdekel, jelentkezzen privátban!

1. Eksztázisban várom, hogy egyszer befejezzem a munkát és ráugorhassak az internetre: mint azt tegnap megtudtam, mind a madridi Prado, mind az amszterdami Rijksmuseum elérhetővé tette online a gyűjteménye nagy részét, azaz több ezer képzőművészeti alkotást. A képek jó része egészen nagy és részletgazdag fotókon tekinthető meg, sőt: a hollandoknál akár nagy felbontásban le is tölthető (persze azért ehhez regisztrálni kell). És igen: a Prado-ban van a Las Meninas, a Rijksben pedig sok-sok Vermeer!

2. Megújul a Dégi Kastélykert! A kastélyról itt írtam, most állítólag uniós forrásból teljesen felújítják - egyelőre csak a hatalmas parkot, később remélhetőleg a kastélyt is.

3. Diesel Living üzlet nyílt, sajnos kocsi nélkül elég nehezen megközelíthető helyen: a Max Cityben. Imádom a cuccaikat, itt megnézhetitek a teljes kollekciót.

4. A nagy érdeklődésre való tekintettel meghosszabbították a Vivien Maier kiállítást, méghozzá másfél hónappal: január hatig látható, hurrá!

5. Megszületett a Wamp Art - a Wampot ismeritek, az "art" szót tudjátok értelmezni, részletek itt!

A filmet most hagyjuk, bár nyilván sokat elárul a véleményemről az, hogy leginkább a forgatási helyszínekre emlékszem belőle. Azok közül is leginkább az MI6 épületére, amely robban is egy szépet a filmben, és amely remek példa arra a posztmodern építészetre, amiről már annyiszor akartam írni. Előrebocsátom, hogy nem vagyok művészettörténész, az alábbiakban a saját véleményemet olvashatja az, aki nem unja meg...

Volt ugyebár a modern - amit én például úgy szeretek: tisztaság, egyszerűség, geometria, célszerűség, síkok, ablakok, semmi fakszni. A modern építészet, ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, akkor csak falak és ablakok váltakozása, legalábbis szigorúan esztétikai szempontból - itt és itt megnézhetekitek, milyen. A modern építészek egy szebb, tisztább, racionálisabb világot akartak teremteni ezekkel a letisztult, egyszerű, olcsón előállítható épületekkel - nem rajtuk múlt, hogy törekvéseik, szellemiségük nem igazán lett népszerű.

Mert az emberek igenis érzelmeket akarnak - lázadt fel bizonyos Roberto Venturi Összetettség és ellentmondás az építészetben c. (egyébként szerintem igen jó) könyvében. Sztorikat, történelmet, múltat, látványosságot... és a hetvenes évek elején megszületett egy új stílus, a "modern utáni", vagyis a "poszt-modern", amely számos korábbi stílus elemeit vegyítette sajátos arányrendszerrel. Szerintem rendkívül érdekes a posztmodern építészet, mert "erővel", intellektuális döntések révén jött létre, és igen, csúnyaságában is látok valami szépet (posztmodern építészetet itt lehet nézegetni, vagy tessék megnézni a Lehel csarnokot, a görög oszlopfők és high-tech lépcsőház eme színpompás találkozását). A posztmodern építészet valójában kollázs, amit még akkor sem biztos, hogy szeret az ember, ha minden elemét érti is - nem véletlen, hogy a "nép" soha nem kedvelte meg, hiszen túl sok előtanulmányt feltételez. A posztmodern alig 40 év alatt vált elavulttá, ma már csak bizonyos ágai élnek tovább, bizonyos tervezők munkáiban.

Az MI6 központja, mely egyébként a valóságban is a titkosszolgálaté, jellegzetes posztmodern épület. Sok egyéb  mellett erre utal a lépcsőzetesség (=ősi indián piramisok), a geometrikus testek (hasábok, hengerek, kockák stb. = modernizmus, pl. Ville Savoye, Le Corbusier) egymás mellé helyezése, a függőleges irányultság és szimmetrikusság, mely középen éri el a legmagasabb pontot (=art deco, pl. Miamiban), az oszlop, mint strukturális és díszítő elem (=görög templomok), a lőrésszerű ablakok (=középkori erődök), és a finom utalás a londoni városképet sokáig meghatározó, nagy erőművekre (pl. a Battersea station két tornyára). Sőt, ha szemből nézzük, az épület a maga erős fehér burkolatával illetve a háttérbe belevesző üveghomlokzataival egy csatahajó sziluettjét is kiadja.

A posztmodern lehet, hogy nem lesz a legfontosabb az építészeti stílusok sorában, és tervezője: Terry Farrell sem fog a SIS Building révén bevonulni a történelembe. Az viszont mindenképpen elgondolkoztató, hogy a posztmodern építészet egy olyan univerzális formanyelvet képvisel, mely az összes korábbi stílus legjavát sűríti magában, mégpedig azzal a céllal, hogy ezáltal megszülessen a mindenki számára tetsző, bevált sémákon alapuló, "ideális" stílus. Ami által a posztmodern építészet éppen az lett, amitől távolodni akart: tervezőasztalon született, kiszámított, racionális, és ezáltal a modernhez hasonlító, utópista vízió.

Képek innen és innen.