Bocs az eltűnésért, Újvidéken töltöttük a Húsvétot (+3 kg szerintem, hús hússal és fröccsel, napi 10 óra alvás, szóval jó volt nagyon). Dávid unokatestvérénél, Vikinél már jártunk korábban, még mindig annyira szuper a lakása, hogy legszívesebben odaköltöznék. Nagyon-nagyon jó érzéke van a vintage-hez, és érdemes megnézni a fotóit is.
A Ferkai András-féle alapműben rengeteg jó régi fotót találtam, olyanokat, amilyeneket hiába is keresnék a neten. Íme néhány a közelmúltban emlegetett épületekről.
Ezen a képen nagyon jól látszik, hogy az Astorián álló tömb valójában két épület, és hogy az MTA bérháza volt előbb, hiszen balra tőle még egy másik, egyemeletes ház látszik.
Ez itt a Kálvin téri áruház, amelynek részletes története szintén megtalálható a könyvben. A neonvilágítás a harmincas évek végén készült. Sajátos adalék, hogy a torz U alakú alaprajzzal rendelkező épület bal szárnya alig néhány méteres (amennyiben a bal szárny a templomra néz, a középső rész a körúti, a jobb oldali a Lónyay utcai). Anno ide is tettek egy bejáratot (első kép), ez egy különleges árkádos sétálórészre nyílt, mely átvezetett az épületen (második kép), ez volt a "Fenyves Ucca". Ma pont itt a Monyó nevű műintézmény van, amit persze imádunkszeretünk, más okokból, de azért kár, hogy eltűnt ez a lenyűgöző neonos nyitány. A Fenyvesből egyébként a harmincas évek végén lett Európa, és a háború után Szabadság áruház.
Nagyon sok éve vágtam ki ezt a hirdetést valami újságból, és még mindig őrizgetem. Annyira szép, mint egy regény. Kíváncsi lennék, mi lett a folytatása.
Kívülről nekem nem tetszik, és odabent is vannak problémás részei, de az kétségtelen tény, hogy a Művészetek Palotája elég impozáns, lenyűgöző épület lett (Zoboki Gábor víziója), a benne található Ludwig a város legjobb múzeuma (júniusban nyit a Moholy-Nagy tárlat, már most tessék beírni a naptárba), és tény, hogy az egész komplexum nagyon fotogén. Az ívelt, fával burkolt fal például nagyon tetszik, az óriási üvegfal is, és a kürtő-lámpák is a díszteremben, na meg a Vince könyvesbolt teli oxigénnel, és pláne a kirakata:D Az eligazító táblák már kevésbé tetszenek, és a padló se szép, dehát mindent nem lehet...
Jó kis kupac, mi? Ha titeket is meggyőzött, hogy milyen jók vagyunk, gyertek ki a könyvfesztiválra (Millenáris, csütörtöktől vasárnapig), mert 1. ha még valamelyik nincs meg, akkor ott olcsóbban megvehetitek őket 2. szombat-vasárnap dedikálások lesznek 3.én bizony minden nap ott leszek reggeltől estig. Részletek hol máshol, mint a Facebookon, Boook Kiadó név alatt!
Végre egy modern, mai, a kortárs designtrendeket követő, és mégis magyar hely! Csak sajnos Gyulán:( úgyhogy nem tudtam személyesen lefotózni, de itt egy kis ízelítő belőle. Tervezőik, a StudioLR oldalán pedig még több kép! Ha arra jártok, ugorjatok be, és meséljétek el, milyen:) És hozzatok a díjnyertes pálinkából is!
Hétfőtől számos újdonsággal vár mindenkit a Villa Bagatelle, köztük például új, fantasztikus süteménykollekcióval! A tavasz-nyári szezonra színes, friss, gyümölcsös, látványos (és nyilván elképesztően finom), kizárólag itt kapható sütiket alkotott hazánk első számú cukrásza, Mihályi Laci. Kövessétek a Villa Bagatelle-t a Facebookon, és többet is megtudhattok Amanda, Opéra Framboise, Citronelle és a többiek ízeiről és összetevőiről! Addig is néhány kép... nyálcsorgatóul (azért azt hozzá kell tennem, csodás pillanat volt, amikor a sztárcukrász, a sztárpék és a tulajdonos, három pasi, egymás kezéből kapkodták ki a sütistálakat és tették őket egymás után az én orrom és kis kamerám elé... sajnos olyan gyorsan, hogy csak egyet tudtam megkóstolni:((( de az valóban feledhetetlen – a két kedvencem: málna és csokicsokicsoki:) )
Már többször esett itt szó a Boráros tér abszurditásairól, hát itt egy újabb. Illetve mindjárt kettő: két oszlop, két lehetetlen helyen. A kis bikafigurás a rezidens hajléktalanok közül emelkedik ki, a másik pedig egy lépcsőfeljáró tövében. Elképzelem, ahogy okos várostervezők berajzolgatják egy térképen, hogy na mégis hol láthatóak legjobban... ennek ellenére meg vagyok róla győződve, hogy a téren áthaladó napi több százezer ember döntő többsége még sose vett a kis bikáról tudomást, pláne a másik oszlopról, mert a Boráros tér egyszerűen minden irányból annyira kaotikus, hogy egy újabb elem már fel sem tűnik.
Pedig érdemes egyszer megállni és néhány másodpercet szentelni ezeknek az oszlopoknak, ugyanis sok mindent tudnának mesélni: anno még a régi Nemzeti Színházhoz tartoztak - nem ahhoz a Nemzetihez, ami a mai Blaha Lujza tér helyén volt addig, amíg a metróépítés miatt le nem rombolták (nem bírta volna ki, hogy aláássák), és amelynek emlékét ma már csak egy tábla őrzi az ott rezidens hajléktalanok illetve szintén ott lakó feketék közötti határvonalnak számító sövénysávban, hanem azé a Nemzetié, ami az Astorián volt a 19. században, ott ahol most a vitatható szépségű East-West Center magasodik. Maguk az oszlopok egyébként sokáig az Astorián maradtak emlékműként, miután a Színház átköltözött a Blahára, aztán valamiért a Borárosra kerültek, ahol az egyiknek a tetejére rábiggyesztették ezt a Bikafejes ivócsanak című szobrot. Varga Imre alkotása önmagában is érdekes: a vadregényes sorsú nagyszentmiklósi aranykincs egyik tárgyát idézi meg, mégpedig azért, mert a tér névadója, Boráros János volt az első, aki a kincs darabjait összegyűjtötte és sokáig ügyködött (természetesen sikertelenül) azon, hogy a kincsek a magyar nemzeti múzeuméi lehessenek.
Ott van ez a tér, olyan ronda, mocskos és elhanyagolt, hogy elképzelni sem tudjátok, én magam is minden nap ledöbbenek rajta, és ott vannak közben ilyen történetek, elfelejtve. Ettől persze nem jobb nap mint nap keresztülmenni rajta, de azért egy picit talán mégis:)
