:::Juci világa:::

A csodálatos (és szerencsére védett) platánsorral.

Akinek kétségei lennének, hogy mennyire jó is a Pinterest oldalam, az pillantson az alábbi screenshotra:)

(Aki pedig esetleg nincs képben, annak elárulom, hogy a Dezeen az egyik legmenőbb designblog!)

Csodálatos - a menükártya is (Dávid), az ételek is. Ma volt szerencsém hozzájuk:))

Nahát, ilyet gyerekkorom óta nem láttam! Szerencsére az 1 km2, amin mozgok mostanában, valódi mini-univerzum, így minden van a csodás cseresztől a bodobácsig. Imádom ezt a piros-fekete designt!

UPDATE: bodobácspóló Mihalik Enikővel! köszönjük Lillának!

Az "újburgi" és a "végre cseresz" után itt a "hihetetlen csodás cseresz'', a "bucsuzo eper" és a "nectari". A cseresz amúgy tényleg csodás!!!

A képeken néhány csúcspont: kovászosuborka-jégkrém, flódni-macaron, szardellás zöldbabfőzelék... sokminden kimaradt sajnos, de még sajnosabb sokminden nem maradt ki, úgyhogy holnap irány az edzőterem...

Az nyilván nem újdonság nektek, hogy szeretem a geometrikus művészeti alkotásokat. Ha tehetném, külön blogot indítanék az avantgárd művészetnek és társainak, de a Csokiblogra sincs időm, sőt, mostanában erre a blogra se nagyon. Úgyhogy most is hagynom kell, hogy a képek beszéljenek helyettem – Bortnyik Sándor, a Doshi-Levien páros, és Michele De Lucchi alkotásai. Bortnyik a Bauhausban tanult és később fantasztikus plakátjai révén vált ismertté, festőként csak a közelmúltban fedezték fel újra. A Doshi-Levien páros multikulti tárgyaival (pl. ezzel és ezzel) már biztosan találkoztatok, Michele De Lucchi pedig egy élő legenda, a páratlan Tolomeo lámpa alkotója (erről egyszer önálló művtörit tartok majd).

Ami a közös bennük: mindegyiküknek volt (van) egy olyan korszaka, amikor a terek, síkok, gömbök, téglatestek és más geometrikus alakzatok egymás mellé sorolása érdekelte őket - akárminek is hívták: art deco festészetnek, minimalista designnak vagy Memphis-mozgalomnak (amelyről egyszer szintén lesz majd művtöri). Engem mindig lenyűgöz, amikor különböző korszakok különböző művészeti ágakban dolgozó, különböző alkotói hasonló problémákat dolgoznak fel, különböző módokon – titeket is?

Fotók innen, innen, innen.

UPDATE: Kamillának köszönjük ezt a pazar kiegészítést!!!

Hogy is felejthettem el ajánlani? Tegnap óta tart nyitva a Budai Gourmet Fesztivál, amely már tavaly is nagyon jó volt (hát igen, ahogy öregszik az ember, nem a Szigetet várja, hanem a Gourmet Fesztivált...). Idén sincs ez másképp, ahogy déli villámlátogatásomon tapasztaltam: a legjobb magyar éttermek árulnak negyed-fél adag méretű finomságokat, a legjobb borászatok és cukrászdák mellett. Jóllakással, borral együtt nem olcsó program, de minőségi és kulturált szórakozás, koncertekkel, gasztro-előadásokkal, felejthetetlen kecskesajtos kiflivel és joghurtos spenótfőzelékkel a Villa Bagatelle standján (esküszöm, isteniek). Gyertek, én alig várom hogy visszamehessek! Millenáris Park, nyitva 12-24 óra között, ma, holnap és vasárnap (napijegy 2900 Ft)!

Általánosságban mindenféle papír dologért odavagyok (egyszer lesz majd egy papírboltom), de azon belül is rajongok a tapétákért. Az első alkalom, amikor egy tapétakollekció eufóriával határos ámulatot váltott ki belőlem, ennek ellenére csak néhány éve történt: a Cole and Son Fornasetti-sorozata volt az, amelynek képeitől napokig nem tudtam szabadulni, és komolyan gondolkoztam rajta, hogy melyik falra is komponálhatnám be a fekete háttéren kígyózó virágfüzéreket miniatűr lakásomban.

A második alkalom pedig most jött el, amikor a saját szememmel láttam, és saját ujjacskáimmal megtapogattam a Hephaistos felső szintjén az Élitis két új kollekcióját: a Kandy-t és az Azzurro-t.

A tapétaminta-könyvekből készült saját fotóim ezúttal nem sikerültek valami jól – ezért láthattok alább sajtófotókat –, egyáltalán nem adják vissza a két sorozat lényegét: az elképesztően élénk színeket, illetve a döbbenetes strukturáltságot, melynek köszönhetően egy olyan alapvetően kétdimenziós műfaj, mint a tapéta, térbelivé válik. A sorozatok egyes tagjai ugyanis olyanok, mint a valódi szőttesek a falon - tapintásra, szemre egyaránt. Az egyetlen különbség, ami nálam plusz pont: a tapéták jó része vinilből készül, és lemosható.

Amióta láttam őket, azóta agyalok azon, vajon hol is mutatnának a lakásunkban igazán jól - nálunk, ahol a 'horror vacui' jegyében gyakorlatilag egy üres négyzetméternyi falfelület sincs. Talán a plafonon. Majd ha rájöttem, tudni fogjátok:)

A kilencvenes évek második felében Angliára figyelt a világ: egy férfias asszonyság után egy fiatal, jóképű pasi lett a miniszterelnök, az Oasis-szel feltámadt poraiból a popzene, Hugh Grant személyében végre megint volt egy igazi brit születésű világsztár, Sir Norman Foster átrajzolta a London-térképet, tombolt a Trainspotting-őrület, megszületett a Mini Cooper redesignolt változata, Bridget Jones, Harry Potter, és olyan nevek léptek színre, mint Damien Hirst, David Beckham, Alexander McQueen, Jamie Oliver vagy a Spice Girls (lehet a lányokat bírálni, de a popkultúrában betöltött szerepük megkérdőjelezhetetlen). Így aztán 1999-ben, amikor Julia Roberts igen komolyan besegített az országimázsnak a Notting Hill c. filmmel, akkor már mindenki, egyszerűen mindenki Londonba akart menni - egy hétvégére, vagy örökre. Ez volt a híres Cool Britain időszak, aminek aztán hiphopp vége is szakadt, kidurrant a dotcom-lufi, jött a válság, elmúlt az eufória.

Azt tudtátok, hogy miután Diana meghalt, egy elég komoly kis stáb ült össze, hogy helyrepofozza a Királyi Ház megtépázott tekintélyét, és újrapozicionálja a Királynőt? Pedig így volt ám. A szakértői csapat új, élénkebb színeket vezetett be Erzsébet Királynő ruhatárába, megkérték, hogy drága magániskolák helyett a köznép iskoláit látogassa (persze jó sok fotós kíséretében), és egyáltalán: mutatkozzon fiatalosabbnak, jobb fejnek. Erzsébetnek sok volt a rovásán (elsősorban az, hogy a világ többi részével ellentétben ő köztudomásúlag nem kedvelte Dianát), így aztán nem csoda, hogy 15 év, egy pompás esküvő, egy Arany és egy Gyémánt Jubileum, és egy közelgő, Danny Boyle (a Trainspotting és Slumdog Millionaire rendezője) által felvezetett Olimpia kellett ahhoz, hogy az angolok újra büszkék legyenek Angliára. Nagy-Britannia most megint menő – ezen a nyáron legalábbis mindenképpen.

(alább a királynő egy vicces infografikán, a brit Vogue szerint!)