Általánosságban mindenféle papír dologért odavagyok (egyszer lesz majd egy papírboltom), de azon belül is rajongok a tapétákért. Az első alkalom, amikor egy tapétakollekció eufóriával határos ámulatot váltott ki belőlem, ennek ellenére csak néhány éve történt: a Cole and Son Fornasetti-sorozata volt az, amelynek képeitől napokig nem tudtam szabadulni, és komolyan gondolkoztam rajta, hogy melyik falra is komponálhatnám be a fekete háttéren kígyózó virágfüzéreket miniatűr lakásomban.
A második alkalom pedig most jött el, amikor a saját szememmel láttam, és saját ujjacskáimmal megtapogattam a Hephaistos felső szintjén az Élitis két új kollekcióját: a Kandy-t és az Azzurro-t.
A tapétaminta-könyvekből készült saját fotóim ezúttal nem sikerültek valami jól – ezért láthattok alább sajtófotókat –, egyáltalán nem adják vissza a két sorozat lényegét: az elképesztően élénk színeket, illetve a döbbenetes strukturáltságot, melynek köszönhetően egy olyan alapvetően kétdimenziós műfaj, mint a tapéta, térbelivé válik. A sorozatok egyes tagjai ugyanis olyanok, mint a valódi szőttesek a falon - tapintásra, szemre egyaránt. Az egyetlen különbség, ami nálam plusz pont: a tapéták jó része vinilből készül, és lemosható.
Amióta láttam őket, azóta agyalok azon, vajon hol is mutatnának a lakásunkban igazán jól - nálunk, ahol a 'horror vacui' jegyében gyakorlatilag egy üres négyzetméternyi falfelület sincs. Talán a plafonon. Majd ha rájöttem, tudni fogjátok:)
