A Deák tér legimpozánsabb épülete, az Anker biztosítónak épült székház éppen százéves: 1910-ben készült el. Tervezője Alpár Ignác, a timpanon egyik domborművét pedig állítólag Kisfaludi Stróbl Zsigmond készítette. Egykor Zsolnay-kerámiák is borították a homlokzatot. Szomorú, hogy így kell ünnepelnie.
Az egyik toronyban egy szuper kis lakás van egyébként, az Építészfórum írt is róla cikket.
Az alant emlegetett Fonciére-palota.
Legtöbben nem is veszünk róla tudomást, hogy mekkora kegy a nyelv, amelyen gondolkozunk és kommunikálunk. Annak illusztrálására, hogy mennyire nem magától értetődő dolog ez, és mennyire izgalmas tudományág a nyelvészet, de még inkább a nyelv és a gondolat összefüggéseit vizsgáló pszicholingvisztika, olvassatok el három érdekes történetet.
1. Dan Everett nyelvészprofesszor évek óta a dél-amerikai dzsungelben él, egy ott élő törzset tanulmányoz. A pirahák ugyanis, akik testi fejlettségüket tekintve homo sapiensek:), igen sajátos rendszerben élnek: nem ismerik az elvont fogalmakat. A számrendszerből csak az "egy", "kettő" és "sok" mennyiségeket használják. Nem értik a "tegnap" és a "holnap" jelentését. Nem használnak igeidőket, nincs különbség abban, hogy "vadásztam", "vadászni fogok", "vadászok". Nem alkotnak összetett mondatokat, tehát pl. az, hogy "az ember halászik" és hogy "az embernek kenuja van" az nem áll össze úgy, hogy "az ember, akinek kenuja van, halászik". Minden értelemben a pillanatnak élnek, és egyáltalán nem érdekli őket a civilizáció. A történelmen és időn kívül léteznek, és jókat röhögnek Dan Everetten, aki gyakorlatilag odaköltözött közéjük. Ma egyébként a Világ Őslakosainak Világnapja van, úgyhogy éljenek a pirahák! (Dan Everettről és munkásságáról itt lehet többet megtudni.)
2. Volt egyszer egy Helen Keller nevű kislány, aki másfél éves korában agyhártyagyulladást kapott. Elvesztette a hallását és a látását is, így a következő néhány évet totális elszigeteltségben élte le, semmiféle kapcsolata nem volt a külvilággal. Hatéves korában nevelőnőt fogadtak mellé, egy Anne Sullivan nevű hölgyet. Sullivan előbb egy sajátos, tapintáson alapuló jelrendszerre tanította meg a gyereket, később a braille-írás olvasására is, sőt: a hangszál és az ajkak tapintásával Helen Keller beszélni is megtanult. Író és aktivista lett belőle, rengeteget utazott, kiállt a női egyenjogúság mellett és a háború ellen, szóval páratlan fejlődést hajtott végre annak ellenére, hogy egész életében nem hallott és nem látott. Kettőjük 49 évig, Sullivan haláláig tartó kapcsolatáról, történetükről film is készült: a The Miracle Worker annyira döbbenetes, hogy mind a tanárnőt alakító Anne Bancroft, mind a kislányt játszó Patty Duke Oscar-díjat kapott alakításáért (én kapcsolgatás közben futottam bele a legmegrázóbb jelenetbe, és napokig nem tudtam szabadulni tőle. Helen Keller némely írását amúgy magyarul is kiadták. Itt lehet többet olvasni róla, és itt a tanítójáról.)
3. Nem mindenki ilyen szerencsés - Genie, a leghíresebb farkasgyerek például. Genie-t másfél éves korában az apja bezárta egy szobába. Enni adtak neki (bébiételeket), de napközben egy bilihez, éjszakára pedig egy hálózsákba volt kötözve, és apja szigorúan megtiltotta mindenkinek, hogy szóljanak hozzá. Amikor az anyja végre összeszedte magát és a gyerekeivel együtt elhagyta a férjét, Genie már 13 éves volt. Egy szociális munkásnak tűnt fel, hogy a testileg egy hatéves, szellemileg pedig egy egyéves gyermek fejlettségi szintjén lévő kislány a papírjai szerint már pubertáskorú.... Genie nem beszélt, csak nyöszörgött, alig bírt egyenesen állni, nemhogy járni. Állandóan köpködött, szaglászott és karmolt, nem tudta, hogy kell rágni, folyt a nyála. Esete nagy nyilvánosságot kapott, így igen intenzíven kezdtek foglalkozni vele, főként azért, mert a történelem kevés olyan embert ismer, aki ennyire elszigetelten töltötte volna a gyermekkorát (további híres esetek itt). Szegény kísérleti nyúl Genie hamarosan szobatiszta lett, majd néhány szó erejéig beszélni is megtanult, de kétszavas mondatoknál bonyolultabb konstrukciók létrehozására sosem vált képessé – a kutatók szerint az agya ehhez már túl "öreg" volt. Miután a fejlesztésére szánt programot leállították, Genie egyik szociális otthonból a másikba került. Az egyik helyen úgy megfenyítették, hogy úgy döntött, nem beszél többé, és fokozatosan visszasüppedt korábbi szellemi szintjére. Genie-t végül szeretetotthonba dugták, és valószínűleg még ma is él, hiszen még mindig csak 53 éves. Itt és itt lehet többet olvasni szomorú történetéről.
Beszéljetek, írjatok, gondolkozzatok!
Ne felejts el szavazni - a baloldali reklámnak tűnő dobozba kell beírni az emailcímedet és aztán ráklikkelni a "mehet" gombra. Köszönöm!!!
1935 óta díszíti ez a Kovács Margit-szobrocska a Katona József utca sarkát. Gyanítom, a rengeteg egyéb vizuális inger mellett kevesen veszik észre, pedig szép (a művésznő egyébként pár sarokra lakott, a Pozsonyi út elején).
Úgy döntöttem, hogy benevezek a Goldenblog blogverseny Komplex kategóriájába is, mert sosem lehet tudni. Szavazz rám! Csak azok kerülnek a zsűri szeme elé, akikre jó sokan szavaznak. Nem hiszem, hogy sok esélyem volna, de hátha.... a bal oldali boxban szavazhattok! Annyit kell csinálni, hogy beírjátok a mailcímeteket, eldöntitek, hogy akartok-e zsűrizni, és ráklikkeltek a "mehet" gombra. Köszönöm!!!!!
Az Andrássy-Bajcsy sarkán álló ún. Fonciére-palota 1882-ben épült az azonos nevű biztosító székházául - és az épülő Sugárút nyitányaként – Feszty Adolf tervei alapján. Kupolája is volt anno, de ez megsemmisült a háborúban (a ház jelenlegi tetejének egy része itt látható). Az épületet ma már teljes egészében irodák bérlik, csak az udvari részeket használják lakáscélra. Réges-régen dolgoztam itt, a harmadik emeleten, és már akkor is lenyűgözött, hogy milyen szép. Most egész véletlenül volt ott dolgom, úgyhogy lefotóztam a lépcsőházat, mely ad némi képet arról, milyen lehetett itt az élet 130 évvel ezelőtt.
