:::Juci világa:::

1. A Villa Bagatelle-ben mostantól minden hétvégén lesz Piknik, ami azt jelenti, hogy az alsó szinten található Brótpékség nem zár be délben, hanem este 6-ig nyitva lesz, a pultnál vásárolt szendvicseket, kávékat, salátákat pedig a kertben lehet elfogyasztani. Tavaly elég jó volt, mert hétvégén az a környék üres, és olyan, mintha vidéken lenne az ember.

2. Felsőbb szintre léptem az online hírlevélkezelők Facebook-integrációja terén, ennek köszönhetően hamarosan indítjuk hírlevél-szolgáltatásunkat a Boook Kiadónál! A Facebook-oldalon lehet rá feliratkozni, értelemszerűen a "Hírlevél feliratkozás" fülre kattintva (ugyanez érvényes a Hephaistosra és a Villa Bagatelle-re is!).

Vannak olyan képek, amikhez felesleges írni bármit is. Le vagyok nyűgözve, talán ennyit. Nézzétek végig Nicholas Alan Cope fotós összes képét a weboldalán!

(Tudom, csütörtök van, de azért ha érdekel, elolvashatjátok.)

Ma már nehéz elképzelni, de a Kálvin tér – Fővám tér – mai Müpa közötti háromszög száz éve egészen más képet mutatott. A mai Boráros tértől délre még főleg feldolgozóipari épületek: malmok és vágóhidak álltak (a mi házunk helyén konkrétan egy tésztagyár), a Mester utca pedig hentesekkel volt tele. A polgáriasodott Ráday utca környékén viszont egy csomó üzem és gyár működött, pl. egy malomipari gép-, egy pezsgő- és egy dohánygyár (utóbbinál gyűjtötték amúgy a gittet a Pál utcai fiúk, az épület egy része ma is áll, a UPC központja). A "város gyomra", ahogy a Vásárcsarnokot emlegették, az egész ország mezőgazdasági központja volt, ahova vizi úton, saját vasúti vágányán és szárazföldön is folyamatosan özönlött vidékről a sok-sok friss áru.

Na szóval nem véletlen, hogy a környéken rendre belefut az ember a kalászokat, vágóállatokat, szőlőfürtöket ábrázoló homlokzatdíszekbe - például ebbe a szép kosos-madarasba, a Bakáts téren.

Szép dolog, ha valami alulról szerveződik, lelkes önkéntesek által, akiknek van erre ideje és energiája (lsd. garázsvásár). Mint például a Százéves házak rendezvénysorozat, melynek keretében jövő hétvégén egy csomó olyan pesti épületbe lehet bejutni, amelyekbe egyébként nem - mint például a Vas utcai iskola vagy a Párisi udvar legendás tetőterasza. Itt a részletes program!

Nyilvánvaló, hogy sem kézügyesség, sem türelem tekintetében nem léphetek Zsófinak még a nyomába se, de a színekkel való pamacsolást (értsd: a konyha színes vízben való úsztatását) kimondottan élveztem.

Művészet szempontjából engem mindig is nagyon érdekeltek a hetvenes évek. Ez volt az a korszak, amikor a fogyasztói társadalom eufóriája, az ötvenes-hatvanas évek jóléti társadalma kifulladt. A 68-as párizsi események felhívták a figyelmet egy új erőre: a fiatalokra, az egyetemistákra, akik már nem voltak gyerekek, de nem is akartak olyan kispolgári életet maguknak, amilyenben a szüleik éltek. Hogy a kettő között nem sok minden marad, akkor ők még nem tudták, de a lázadásukból sok-sok izgalmas dolog született – az anti-design mozgalmaktól kezdve a hard rock- és punkzenéig, a zöld mozgalmakig, a szélsőbalos terrorcsoportokig, és így tovább. A hetvenes években emellett egy új csoda is megjelent a háztartásokban: a videómagnó. És vele a szexfilmek, aminek a jelentőségét szerintem sokan alábecsülik a tömegkultúrában. Ugyanekkor egy erős feminista hullám is útra kelt a viágban: ekkor kerültek először tömegesen nők vezetői posztokra, jutottak először igazi hatalomhoz – és harcoltak az Emanuelle-filmek ellen.

Mindezt pedig egy Helmut Newton nevű fotós képes volt egyetlen fotóba sűrítve ábrázolni a divatmagazinok oldalain. Alkotásaiban a nők általában meztelenek, vagy alig viselnek valamit, mégsem szexuális tárgyak – sőt. Erőt sugárzó amazonok, gyakran szado-mazo kellékekkel játszó hősnők, a felső tízezer státusszimbólumai között ábrázolt, hatalmas figurák, a konvenciókkal mit sem törődő istennők. Férfias tárgyak és bútorok közül kimagasló, alulról fotózott, sokkoló dominák ezek, magabiztosságuk gyakran az egyetlen dolog, ami öltözteti őket.

Akkoriban sokan támadták, de ma már Helmut Newtont tartjuk a divatfotózás egyik legfontosabb alakjának, mégpedig azért, mert a maga legendás fekete-fehér fotóival a nőt kiemelte a próbababa-státuszból és identitást, önállóságot, rangot adott neki. Newton (akinek neve eredetileg Neustaedter, azaz "újvárosi" - innen az angol megfelelő) 70 évig élt külföldön, mégis azt kérte, hogy Berlinben temessék el. Sokat köszönhet Párizsnak, mégsem ismerték el a fény városában – egészen mostanáig. 1984 óta először ugyanis önálló kiállítást rendeznek Helmut Newton műveiből, mégpedig nem akárhol: a Grand Palais-ban (itt tartják a Chanel bemutatókat is). Aki arra jár, azt egyrészt nagyon irigylem, másrészt nagyon nézze meg. Akit Berlinbe sodor a szél, az látogasson el a Helmut Newton Alapítványhoz vagy a Newton Bar-ba.

Aki pedig itthon ragadt, az se szomorkodjon, mert nem maradunk jó fotók nélkül: most nyílt például A fotóművészet születése c. kiállítás (július 1-ig), ami biztos nagyon érdekes, és már látható a XXX. Magyar Sajtófotó tárlat is (május 6-ig), egy más műfaj kedvelőinek, sőt: májusban jön Mapplethorpe, szintén fekete-fehér, szintén provokatív, szintén erős fotókkal! Aki pedig még mindig Newton-ra vágyik, nézze végig a róla szóló dokumentumfilm részeit – stilszerűen auf Deutsch.

Ha lehetne időutazni, én biztos, hogy Woodstock-ba mennék... addig viszont be kell érnem a zenével, pl. ezzel, amit egyáltalán nem tudok megunni, nagyon érdekes.

Megint nagyon jó volt a Garázsvásár (bár az időjárás mindent megtett, hogy ez ne így legyen). Hamarosan jön az újabb időpont! Akinek pedig sürgősen kézzel festett húsvéti tojás kell, az keresse meg Zsófit!

Egyre valószínűbb, hogy idén sem fogok megtanulni húsvéti kalácsot sütni... de szerencsére egyre valószínűbb, hogy be tudom szerezni valahol. Pl. a Villa Bagatelle aljában található Brótpékségben és/vagy a Bagatelliniben, ahol csak 550 Ft ez a csak természetes anyagokból készülő, guszta kalács. Annyira szép, hogy muszáj nektek is megmutatnom.