Művészet szempontjából engem mindig is nagyon érdekeltek a hetvenes évek. Ez volt az a korszak, amikor a fogyasztói társadalom eufóriája, az ötvenes-hatvanas évek jóléti társadalma kifulladt. A 68-as párizsi események felhívták a figyelmet egy új erőre: a fiatalokra, az egyetemistákra, akik már nem voltak gyerekek, de nem is akartak olyan kispolgári életet maguknak, amilyenben a szüleik éltek. Hogy a kettő között nem sok minden marad, akkor ők még nem tudták, de a lázadásukból sok-sok izgalmas dolog született – az anti-design mozgalmaktól kezdve a hard rock- és punkzenéig, a zöld mozgalmakig, a szélsőbalos terrorcsoportokig, és így tovább. A hetvenes években emellett egy új csoda is megjelent a háztartásokban: a videómagnó. És vele a szexfilmek, aminek a jelentőségét szerintem sokan alábecsülik a tömegkultúrában. Ugyanekkor egy erős feminista hullám is útra kelt a viágban: ekkor kerültek először tömegesen nők vezetői posztokra, jutottak először igazi hatalomhoz – és harcoltak az Emanuelle-filmek ellen.
Mindezt pedig egy Helmut Newton nevű fotós képes volt egyetlen fotóba sűrítve ábrázolni a divatmagazinok oldalain. Alkotásaiban a nők általában meztelenek, vagy alig viselnek valamit, mégsem szexuális tárgyak – sőt. Erőt sugárzó amazonok, gyakran szado-mazo kellékekkel játszó hősnők, a felső tízezer státusszimbólumai között ábrázolt, hatalmas figurák, a konvenciókkal mit sem törődő istennők. Férfias tárgyak és bútorok közül kimagasló, alulról fotózott, sokkoló dominák ezek, magabiztosságuk gyakran az egyetlen dolog, ami öltözteti őket.
Akkoriban sokan támadták, de ma már Helmut Newtont tartjuk a divatfotózás egyik legfontosabb alakjának, mégpedig azért, mert a maga legendás fekete-fehér fotóival a nőt kiemelte a próbababa-státuszból és identitást, önállóságot, rangot adott neki. Newton (akinek neve eredetileg Neustaedter, azaz "újvárosi" - innen az angol megfelelő) 70 évig élt külföldön, mégis azt kérte, hogy Berlinben temessék el. Sokat köszönhet Párizsnak, mégsem ismerték el a fény városában – egészen mostanáig. 1984 óta először ugyanis önálló kiállítást rendeznek Helmut Newton műveiből, mégpedig nem akárhol: a Grand Palais-ban (itt tartják a Chanel bemutatókat is). Aki arra jár, azt egyrészt nagyon irigylem, másrészt nagyon nézze meg. Akit Berlinbe sodor a szél, az látogasson el a Helmut Newton Alapítványhoz vagy a Newton Bar-ba.
Aki pedig itthon ragadt, az se szomorkodjon, mert nem maradunk jó fotók nélkül: most nyílt például A fotóművészet születése c. kiállítás (július 1-ig), ami biztos nagyon érdekes, és már látható a XXX. Magyar Sajtófotó tárlat is (május 6-ig), egy más műfaj kedvelőinek, sőt: májusban jön Mapplethorpe, szintén fekete-fehér, szintén provokatív, szintén erős fotókkal! Aki pedig még mindig Newton-ra vágyik, nézze végig a róla szóló dokumentumfilm részeit – stilszerűen auf Deutsch.
