Néha nagyon sajnálom, hogy nem művészettörténész vagyok. Akkor annyi érdekeset tudnék a világról, és minél többet tudnék, annál több irányba nyílna tovább sok-sok ajtó. Belebotlik az ember egy képbe, ami tetszik neki. Ki festette? egy bizonyos Hammershoi - mégis, ki ez? Dán? tényleg? És miért festett női hátakat üres szobákban? És elindul egy megállíthatatlan folyamat, melynek során feltűnik Hammershoi hasonlósága Magritte-hoz és Vermeer-hez, aztán rájövök, hogy semmit se tudok a dán festészetről, és elkezdek utánanézni, eképpen kiderül számomra, hogy volt olyan, hogy Dán Aranykor, élt egy olyan, hogy Wilhelm Benz, akinek képei (pl ez) nagyon furcsán és zaklatottan előzik meg a korukat, annyira, hogy az embernek eszébe jut róla a Las Meninas, és máris Velazqueznél jár, és elment mindezzel jó két óra (ezt hívják a flow-nak?).

Cézanne-ról is tudtam, persze, hogy ő volt az első igazán modern festő, meg hogy óriási művész, és hatalmas jelentőségű, meg minden más közhelyet. De tudni és érteni egész más, és én sosem értettem, hogy mitől olyan nagy szám ez a sok színes alma egy fehér terítőn. A megértést a Szépművészeti Múzeum új kiállítása tette lehetővé, amely általam igen kedvelt módon: művészeti, történeti összefüggésekben, utalásokkal és példákkal illusztrálva vezet végig Cézanne életművén, hogy a hülye is megértse, miben is volt Cézanne olyan különleges. Nem akarom lelőni az összes poént, bár persze lehet, hogy nektek ez mind nem új. Nekem megdöbbentő volt felismerni, hogy ez a rigolyás művész volt az első, akit nem érdekelt, hogy mi van a képen. Megtudtam róla, hogy a modelljei órákig nem mozdulhattak (Ambroise Vollardnak pl. mintegy 150 alkalommal kellett órákig így maga elé merednie.. és a kép mégis befejezetlen maradt), pusztán azért, mert Cézanne-t nem az érdekelte, mit ábrázol, hanem hogy hogyan ábrázolja azt. Csendéletein egyre torzabbak a tér arányai, egyre inkább eltűnik a mélység, a perspektíva: a tárgyak egyre inkább egy síkban helyezkednek el. Ez volt az első ismert lépés a nyugati művészetben az absztrakció felé: egy olyan festői kifejezésmód született, amely nem a valóságot akarja tükrözni már (mint a korábbi évszázadok), hiszen arra ott a csodás új találmány: a fényképészet, és nem is az arról kapott benyomásokat (mint az impresszionizmus), hanem valami egészen mást, és egészen máshogyan.

Cézanne, és a róla szóló kiállítás megint egy jó pár gondolatot elindított bennem, úgyhogy most a rokokó témaválasztása, a csendéletek kompozíciós elvei és a biedermeier zsánerképek felé nyílt meg néhány ajtó. Azokból pedig nyilván újabbak és újabbak... ki tudja, meddig.

Ti pedig, akár értitek már Cézanne-t, akár nem, nézzétek meg a kiállítást, és ha tehetitek, vegyetek igénybe tárlatvezetést, mert tényleg hozzátesz az élményhez.

kép innen.