Nálunk járt Karim Rashid, ami bizony nagy szó. Ő valóban a világ egyik leghíresebb dizájnere, és mi valóban egy kis, szegény ország vagyunk. Ritkán jön errefelé ilyen nagyágyú, úgyhogy el is mentem az előadására. Sajnos épp annyi volt, amennyit vártam: közhelypuffogtatás, parasztvakítás egy haknikirálytól, sika, kasza, léc - bár be kell látnom, hogy elmondta azt, amit az egyetemistáknak kevesen, azaz, hogy ma már mindenki designer, nemcsak ők (értsd: munkát találni igen nehéz lesz nekik, pláne egy könnyűiparral nem rendelkező országban). Az előadás a következő pontok köré szerveződött: 1. digitális korban élünk 2. ma mindenki művész és/vagy designer 3. ő maga milyen zseniális 4. mennyire elavult körülöttünk minden (tényleg, csoda, hogy hajlandó volt betenni egy lábát egy olyan klasszicista épületbe, mint a MOME, és hogy nadrágot hord egyáltalán, nem szkafandert).
A MOME munkatársainak és a többi szervezőnek maximum respect, mert pont ilyen figurák idelátogatására van szükség ahhoz, hogy a design mint téma minél több helyen megjelenjen. Egy médiasztár kell ahhoz, hogy kijöjjön a tévé, hogy megteljen egy nagyelőadó, hogy írjanak a dologról az újságok - szóval hogy a DESIGN szó legalább egy picit forogjon a köztudatban. Hogy a metrón utazó tömegeknek legyen róla fogalmuk, mi is az a formatervezés, vagy hogy egyáltalán létezik. Nem zseniális tervezőkre van itt szükség - elég a középszer, csak eladható legyen a figura. Kit érdekel egy hétköznapi pasi, ha mégoly tehetséges is? A design népszerűsítéséhez pink öltönyös vagy gyöngynyakláncos, sármos, magas, metroszexuális pozőrök kellenek. Nyilvánvalóan nem a szakmabelieknek szólt ez a rendezvény, hanem a nagyközönségnek... Úgyhogy az interjút le is mondtam végül - hat másik emberrel, egy vacsoraasztal mellett kellett volna a rocksztár urat kifaggatnom, ez pedig nem az a szitu, amelyben háromoldalas mélyinterjút lehet készíteni. És különben is, öreg vagyok én már ehhez:))
