:::Juci világa:::

A Púder korábban a Kisképző Ideiglenes Kiállítótere volt, még korábban pedig közért. Most így fest, a Szatyor pesti testvére.

A megszokottnál kevesebb ember, kevesebb alkohol, és egy nagyon jó The Room lapszám (a poszt megírásakor még nincs fent a weboldalon, de itt bele lehet nézni).

A 21. század elején úgy tűnhet, egy könyvtár maga az anakronizmus. Odamenni, beiratkozni, keresgélni, kiírogatni, jegyzetelni, esetleg kölcsönvenni, visszavinni – rengeteg idő, miközben minden pár másodperc alatt megtalálható a neten (na jó, minden azért nem, lásd Ráday u. 26.). A könyvtárak igazi identitásválságban vannak, új funkciókat keresnek, miközben továbbra is az emberi tudás legnagyobb adattárával rendelkező szentélyei – csak épp nem találják az utat, a módot a 21. századi ember megszólításához.

Minderre reflektált az Osa Archívum tegnap bezárt Halott könyvtár kiállítása. A Centrális Galéria átriumos terében egy kis könyvtár-installációt hoztak létre, amelyben mintegy lemodellezték arányaiban és hangulatában egy "igazi" könyvtár kínálatát és funkcióit. A különlegesség: a polcokon kizárólag olyan, 1945 és 1989 között kiadott könyvek álltak, amelyeket 1989 óta nem kölcsönzött ki senki.

Hátborzongató érzés kézbe venni egy könyvet, amelybe talán több, mint húsz éve nem lapozott bele emberi kéz. Izgalom, felfedezés, meghatottság olyan elfelejtett könyvek között lenni, amelyekre nem kíváncsi a kutya sem. Úgy sorakoztak a papírpolcokon ezek a kötetek, mint magányos nénikék az öregek otthonában, akik alig várják, hogy valaki hozzájuk szóljon végre.

Persze megértem, hogy némely könyv erre a sorsra jut. De az olyanok mellett, mint "Csehszlovákia filmforgalmazása" vagy a Szovjetúnió dicsőségét és a kommunizmus győzelmét hirdető, nemritkán 5-600 oldalas szépirodalmi alkotások százai, igazi gyöngyszemek is voltak a kötetek között. Ha a Halott könyvtár egy Élő antikvárium lett volna, komoly anyagi csődbe rántott volna –mert persze a művészeti könyvek is mind elavultak már, de a Lajta Béláról szóló monográfia (tudjátok: a Vas utcai iskola is az ő műve) a Nemzeti színház tervpályázatának teljes dokumentumentációja vagy Budapest műemlékjegyzéke annyi és olyan jellegű információt tartalmaz (képi és szöveges formában egyaránt), amely még nyomaiban sem lelhető fel az interneten. És komolyan mondom, kedvet kaptam tőlük a régimódi, papírillatú könyvtárazgatáshoz, ahol nem virtuális a tudás, hanem kézzel fogható a valóság, emellett pedig fa-illat van és papírzizegés.

Tovább haladok a Ráday u. 26. megfejtése felé, és már tettestársaim is vannak ebben, mégpedig a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény munkatársai (azt már tudjuk, hogy a ház 1910-ben épült, mást még nem, de dolgozunk az ügyön).

Addig is nézzétek meg, milyen szép kiállítás látható most a Gyűjtemény hatalmas kiállítóterében (amelyben egyébként moziterem is van). A kiállítás a Költészet napjára készült, a képeken pedig budapesti általános iskolások öntötték rajzba-vízfestménybe kedvenc versüket, verssoraikat. Megdöbbentően jó alkotások vannak, erős, érdekes anyag, komolyan mondom, május 12-ig látható.

Vajon mi az oka annak, hogy bizonyos minták, rajzok, ábrák évszázadokig képesek megőrizni a népszerűségüket? Pusztán azért vesszük elő őket újra és újra, mert tiszteljük a hagyományokat, vagy esetleg tudnak újat mondani is nekünk?

Mindig erre gondolok, amikor toile mintás textileket vagy tapétákat látok. A toile (pontosabban: toile de Jouy, ejtsd: "toál", jelentése: textil, kendő, ruha) ugyanis legalább 300 éves, és olyan textilt vagy tapétát jelöl, amelyre aprólékosan kidolgozott, részletgazdag jelenetek kerülnek rézkarcok formájában, szabályos, ritmikus ismétlődésben (a minta általában valamilyen pasztorál jelenet: árnyas fák lombja alatt furulyázó juhász, pásztorlány gyermekkel, és így tovább).

A toile-t Marie Antoinette hozta divatba, az ő kora óta örvend világszerte népszerűségnek. Ez a kicsit arisztokratikus, szerintem kicsit sznob minta az utóbbi években ki tudja, hányadik virágzását éli, mégpedig klasszikus és kortárs formában egyaránt. Klasszikusok közül javaslom áttekintésre a Ralph Lauren Home, a Manuel Canovas és a Designers Guild toile-it, kortársak közül pedig érdekes megnézni a Timorous Beasties London- és Edinburgh-toile-ját, Sheila Bridges Harlem-sorozatát, Richard Saja Historically Inaccurate-sorozatát, vagy a híres homoerotikus művész, Tom of Finland stílusát idéző ágyneműt (gyártót nem találtam). Alább a Thibaut cég új toile-jai láthatók (a Hephaistos forgalmazza, akárcsak a Ralph Lauren Home, Manuel Canovas és Designers Guild márkákat, ott fotóztam).

Ilse Crawford az egyik hősöm, nagyon kedvelem a gondolkodásmódját, a könyveit, a munkáit (bár ezek többsége nem igazán publikus). Legutóbbi nyilvános alkotása a Georg Jensen számára készült kiegészítő-sorozat, amelynek darabjai egyszerre archetipikusak és idézik meg a Bauhaust (pl. Marianne Brandt munkáit). A kollekcióhoz készült fotók és kisfilm pedig a szürke hátternek és neutrális színeknek köszönhetően azzal a németalföldi hangulattal rokoníthatók, amit én úúúgy szeretek (lásd itt és itt). Like, és köszönjük a nagyon szerencsés Juditnak, hogy ezt a csodát megosztotta velünk!