A 21. század elején úgy tűnhet, egy könyvtár maga az anakronizmus. Odamenni, beiratkozni, keresgélni, kiírogatni, jegyzetelni, esetleg kölcsönvenni, visszavinni – rengeteg idő, miközben minden pár másodperc alatt megtalálható a neten (na jó, minden azért nem, lásd Ráday u. 26.). A könyvtárak igazi identitásválságban vannak, új funkciókat keresnek, miközben továbbra is az emberi tudás legnagyobb adattárával rendelkező szentélyei – csak épp nem találják az utat, a módot a 21. századi ember megszólításához.
Minderre reflektált az Osa Archívum tegnap bezárt Halott könyvtár kiállítása. A Centrális Galéria átriumos terében egy kis könyvtár-installációt hoztak létre, amelyben mintegy lemodellezték arányaiban és hangulatában egy "igazi" könyvtár kínálatát és funkcióit. A különlegesség: a polcokon kizárólag olyan, 1945 és 1989 között kiadott könyvek álltak, amelyeket 1989 óta nem kölcsönzött ki senki.
Hátborzongató érzés kézbe venni egy könyvet, amelybe talán több, mint húsz éve nem lapozott bele emberi kéz. Izgalom, felfedezés, meghatottság olyan elfelejtett könyvek között lenni, amelyekre nem kíváncsi a kutya sem. Úgy sorakoztak a papírpolcokon ezek a kötetek, mint magányos nénikék az öregek otthonában, akik alig várják, hogy valaki hozzájuk szóljon végre.
Persze megértem, hogy némely könyv erre a sorsra jut. De az olyanok mellett, mint "Csehszlovákia filmforgalmazása" vagy a Szovjetúnió dicsőségét és a kommunizmus győzelmét hirdető, nemritkán 5-600 oldalas szépirodalmi alkotások százai, igazi gyöngyszemek is voltak a kötetek között. Ha a Halott könyvtár egy Élő antikvárium lett volna, komoly anyagi csődbe rántott volna –mert persze a művészeti könyvek is mind elavultak már, de a Lajta Béláról szóló monográfia (tudjátok: a Vas utcai iskola is az ő műve) a Nemzeti színház tervpályázatának teljes dokumentumentációja vagy Budapest műemlékjegyzéke annyi és olyan jellegű információt tartalmaz (képi és szöveges formában egyaránt), amely még nyomaiban sem lelhető fel az interneten. És komolyan mondom, kedvet kaptam tőlük a régimódi, papírillatú könyvtárazgatáshoz, ahol nem virtuális a tudás, hanem kézzel fogható a valóság, emellett pedig fa-illat van és papírzizegés.