Tudom, négy hónappal le vagyok maradva.
De annyi minden volt! először fel kellett dolgozni lélekben a nyaralást, aztán nagyon dolgozni kellett, aztán meg már annyi elmaradás volt, hogy rá kellett pihenni a blog feltöltéséhez... de most elkezdem.
Nápolyból hajóval egy Ponza nevű szigetre mentünk (még júliusban), amiről én még soha életemben nem hallottam azelőtt, hogy a Google Mapsen felfedeztem. Az út három óra, rajtunk kívül alig utazott oda valaki, a tengerészek egy olyan nyelven beszéltek, ami még a nápolyira sem hasonlított... kicsit úgy éreztem, az Isten háta mögé megyünk. És tényleg! Ponza tényleg nagyon kicsi, kb. 10 km2 az egész, egyetlen út vezet rajta végig, egyetlen sávval, amin ha két teherautó egymással szembetalálkozik, akkor az egyiknek bizony tolatnia kell, és elsőbbsége annak van, aki előbb dudál:D (olaszok!). Mindig megoldották, mert itt senki sem siet – nincs hová.
Mivel távol esik a szárazföldtől, eléggé vad a partvonal, kevés a strand, hivatalosan behajtani a szigetre csak az ott lakóknak lehet autóval (komppal), és nehézkes úgy általában az egész közlekedés, meg nem is olyan nagy az egész, nincs diszkó, nincs sétány, satöbbi, így a szigetre tényleg csak a nagyon elszánt turisták jutnak el, és azok is szinte mind olaszok. (Kivéve persze, akik szuperjachtokkal jönnek, de ők jellemzően nem is szállnak partra, és reggel állnak is odébb Szardínia felé.)
Mivel eléggé délen van, a sziget építészete és növényzete is egyszerre mutat mediterrán és észak-afrikaias, móros jelleget. Különleges, kicsit mintha állna az időben (mint minden sziget, ezért is szeretjük őket annyira), és nagyon szép, bár nekem kicsit hiányoztak a kabócák és a fenyő- illetve rozmaringillat. Pasztellszínűek a házak, a tetejük a sarkaknál le van kerekítve, hogy könnyebben össze tudják gyűjteni azt a kevéske esővizet, ami néhanapján csepeg. Az ablakok mindig zárva vannak, a spaletták csukva, a sziget este hatig alszik.
A helyiek extrém kedvesek. Mindenki nyugodt, mosolyog, segítőkész, és ez nem a balatoni "mithozhatooook?" vendéglátós vicsorgás. Egyetlen városka (haha) van, ami két párhuzamos utca, sok kis szuvenírbolttal és kávézóval, természetesen ez maga a kikötő is. Bájos, hangulatos, nyugodt, nem puccparádé, ugyanis a gazdagok nem itt nyaralnak (bár persze az olaszok itt is mind kifogástalanul vannak felöltözve, ó, a "bella figura"!...).
Bár terveztük, végül nem béreltünk motort vagy autót, inkább gyalogoltunk illetve a helyi buszt használtuk, ami önmagában egy kaland. Főként, mert egyáltalán nincs menetrendje, teljesen saccperkábé indul, többnyire akkor, ha megtelik – és a megtelik alatt azt értem, hogy néha négyszer annyi ember van rajta, mint amennyiből kinéznéd, hogy felfér. Cserébe a sofőr csak dialektusban beszél (én tényleg jól beszélek olaszul, de úgy se értettem, mit mond, hogy kétszer visszakérdeztem, természetesen nem is sikerült ott leszállnunk, ahol kellett volna), és szerpentinen kanyargás ide, alagútban tolatás oda, bizony eközben vadul gesztikulál, és/vagy hátrafelé beszélget. Először para, másodszor már nagyon vicces, mint egy igazi olasz film a hetvenes években.
Egész Ponza ilyen... megállt az idő, kicsit retró, kicsit szegényes. A neten hájpolt "legjobb étterem" nekünk nem volt semmi extra a csiricsáré tányérjaival, ellenben a sarki pizza döbbenet finom (papírtányér, műanyagszékek, mindez a kanyarban, az út mentén, karnyújtásnyira húz el tőled a busz, odabent 40 éves wurlitzer) , a kisboltban mindent kapsz, a búvárcucctól a nyolcféle paradicsomig, és leszedik a legfelső polcról. A háziasszonyunk (airbnb) frissen fogott halat ad ajándékba vacsorára, a gyerekei pelenka nélkül szaladgálnak a teraszunkon, a szomszédunktól másnap hajót bérelünk, mindenki köszön mindenkinek, felajánlják, hogy levisznek a strandra. Kicsit az egész olyan, mint ha leugranánk a telekre, vagy a Balcsira, persze szigorúan a déli partról beszélek.
Aki szereti a nyugalmat, a tiszta tengert és az ingerszegény, csodálatos, hosszú estéket a teraszon, annak nagyon javaslom, hogy egyszer menjen el Ponzára, egy szép, tágas apartmanba, kilátással. Kisimulnak az idegei és helyrebillen a lelke. De csak ha szereti a pizzát.
