Nápolyban egyetlen biztos pontunk volt: pizzát fogunk enni, mégpedig a legeslegeslegesleghíresebb pizzériában a világon, a Da Michele-ben, ahol állítólag a pizza mint olyan, megszületett, és ahol a legendás pizza íze megint csak állítólag a nápolyi víztől olyan egyedülálló (na, hát ilyenek a nápolyiak).
A Da Michele-ről legendákat hallottunk, és minden, amit hallottunk, igaz.
A következő dolog történik a világ leglegleg pizzériájában.
Odaérsz, áll a tömeg a bejárat előtt az utcán. Időnként kijön egy úriember, és ruhatárjegyeket oszt, majd eltűnik. Időnként újra feltűnik vagy ő vagy valaki más, és számokat üvölt a ruhatárjegyeiről (olaszul). Aki hallja a számát, bemehet. Ha kérdezel, nápolyiul válaszol, nem érted, feladod, és mivel mindenki nyugodt, mi is megnyugszunk, egyszer tényleg mindenki bejut. Nekünk ez a szakasz egy óra húsz percig tartott (délután négykor értünk oda), igen, az utcán állva.
Odabent nagyon jó asztalhoz kerültünk, közvetlenül a pizzagyúró elé (hátizsákos-bőröndös-teleobjektíves japánok a hátsó traktusba, egy lukba kerülnek). Kétféle pizza van: marinara (paradicsomszószos), és mozzarellás, mindkettő 2-2 méretben. Van sör és kóla, műanyag pohárból, a legolcsóbb fehérből, természetesen. Nincs más. Az étterem odabent elég nagy, leülhet 80-100 ember, 1-1 wc van, minősíthetetlen állapotú és több évtizede nem volt felújítva. A pincérek, a pizzasütők, mindenki vidám, nevetnek, beszólnak, egymásnak, a vendégeknek, jókedv van, boldogság, sok vaku villan, a főfőfő pizzasütő bácsi udvarol a hölgyeknek.
A pizza hamar elkészül, tényleg egészen elképesztően vékony és finom, mintha minden íz, amit eddig is ismertél, háromszorosan lenne jelen benne: a paradicsom, a sajt, a fűszerek. Tényleg minden szuperlatívuszt megérdemel, kárpótol a hosszú utcai várakozásért, már értjük, miért áll annyi helyi odakint a sorban (mert többségében helyiek állnak, nem turisták), miért szerepel az Eat Pray Love-ban, miért ajánlja a Michelin Guide. Húsz percig tart az egész csoda, eljövünk, a kasszánál kell, a kijáratban fizetni. 14 euró. A világ legjobb pizzájáért kétszer, két sörért és egy kóláért annyit kell fizetni, amennyit Pesten egy közepes árkategóriájú étteremben kérnek egy darab pizzáért.
Vannak a világon ilyen helyek, amik nagyon régóta családi tulajdonban vannak, és nem is akarnak mások lenni. Nem akarnak még egy helyszínt, vagy még nagyobb éttermet. Nem akarnak puccos bejáratot, menő logót, házhozszállítást, szakácskönyvet, birodalmat, hosszú étlapot, általában,semmin sem akarnak változtatni. Hasonló a Katz's Deli New Yorkban (bár ott azért eggyel már profibbak, ott is ruhatárjeggyel jutsz be és alig párféle kaja van), és másik kedvencünk: az El Xampanyet Barcelonában.
És ez csodálatos.
