Olafurt már a Sun c. installációja kapcsán megjegyeztem magamnak, de igazán azóta tartom szemmel, amióta egy dán múzeum tetejére rábiggyesztette a szivárványkilátót (képek itt). Azt nem tudnám egyértelműen megmondani, hogy ez művészet-e, design, építészet vagy csak egy hatásvadász geg, de mindenképpen nagyon eredeti és látványos - mint a többi munkája, ami mind a látással, percepcióval, illúzióval, valósággal, optikai trükkökkel foglalkozik. A bécsi Winterpalais-ban most látható néhány új munkája, melyek mind helyspecifikusak, tehát csak az adott térben értelmezhetők, csak ott működnek. A palota maga is lenyűgöző (egy pompázatos barokk csoda), amelynek kristálycsillárjaival, selyemtapétáival és csiricsáréságával erős kontrasztot hoznak létre Eliasson művei. A munkák többsége a képek alapján nem is értelmezhető (a bejárati lépcső például olyan sárga fénnyel van megvilágítva, hogy az emberek úgy tűnnek, mintha fekete-fehérek lennének, elképesztő és egyben rémületes, de fotón nem éreztethető a hatása, az alsó szinten lévő teremben pedig egy hatméteres, láthatatlan damilokra felfüggesztett kaleidoszkópba lehet belenézni), de azért kedvcsinálónak íme pár fotó. A kiállítás március 6-ig látható (tehát már csak két hetetek van megnézni), mellette / helyette pedig el lehet menni a Fugába is, ahol 7-én portréfilmet vetítenek a művészről.
Akinek ez a jellegű művészet tetszik (nekem pl nagyon), annak, ha még nem ismeri, javaslom Dan Flavin, James Turrell és Robert Irwin munkásságát tanulmányozásra, illetve Donald Judd múzeumát Marfa-ban.
(Az első képen én vagyok, vagyis az árnyékaim.)
