Valamikor az aranykorban (mely alatt az 1998-2008 közötti időszakot értem) nemcsak írtuk, de horribile dictu: vásároltuk is az újságokat. Nekem például évekig járt a HVG, Kiricsi Gabival mindig azzal indult a keddi Madarász-irodalomtörténet óránk: na, neked már bedobta a postás?... Gabi később a hvg.hu-hoz került, ahol azóta is oszlopos újságíró munkatárs, ilyen az élet itt Budapesten.
Népszabadságot is vettem az aranykorban, legalább egyszer egy héten, de a Hétvége melléklet miatt biztosan. Egy időben Uj Péter miatt (nagyon friss és vicces volt akkoriban), és még többször azért, hogy Bächer Ivánt olvashassam. Nagyon szerettem a cikkeit. A múltról írt, családokról, emlékekről, ízekről, ételekről, fontos dolgokról - hogy hogyan, azt sokkal jobban megfogalmazta Cserna-Szabó András a litera.hu-n. Szerettem.
A könyvei közül is megvettem néhányat, bár az ő műfaja röviden és tömören az igazi. Olyan szókincse volt, olyan mélységei. Egyszer egy írásában Simontornyára vitt, ami közel van Tamásihoz. Egy zsidó párról írt, leírta az életüket, szépen, lassan, ráérősen. Születést, megismerkedést, háborút, iszonyatot, előkerült egy tamási szál, aztán szerencsére megmenekültek. Mint a mesében, és már-már fellélegeztem. Majd egyszercsak az írás utolsó szavaiban megemlítette az unokákat, akikre a leírás alapján egyetlen pillanat alatt ráismertem, tamásiak voltak. Ettől az egyébként is erős írás olyan hatással volt rám, mint egyik második világháborús dokumentumfilm sem. Testközelbe került a történelem. Fénymásoltam, elküldtem az unokának, hátha ő nem olvasta még (tényleg nem, és nagyon örült). Én soha többet nem voltam képes elolvasni újra.
Egyszer találkoztam Bächer Ivánnal egy könyvfesztiválon. Vakító kék szemei voltak, mint a röntgenszemek a rajzfilmekben. Nem mertem autogramot kérni, az úgyis olyan kispolgári dolog.
Már rég nem veszek újságot, és a könyvei is csak véletlenül akadnak a kezembe - az egyik éppen a minap. Épp gondolkoztam is azon, hogy vajon ezt éppen elolvastam-e egyáltalán? És mikor olvastam tőle utoljára bármit is? De miért olyan régen? Talán arra gondoltam, hogy ej, ráérünk arra még, ez az ember annyit ír még úgyis, olyan fiatal még, a legutóbbi írásai nem voltak olyan jók, majd nemsokára lesz egy főműve, majd azt elolvasom. Majd.
Most már majd nem ír. Nem megy könyvfesztiválra. Nem lesz kispolgári autogramom. Nincs több majd. Olvasni kell.
