Évek óta szinte minden nap, de ezt szó szerint értsétek: a munkanapok 90%-ában elmegyek ez előtt a ház előtt. Mindig megnézem a kovácsoltvas kaput a madárkákkal, és főleg a nagycsőrűvel térdmagasságban. Mindig, mert olyan szép. És mindig reménykedem, hogy a kapu egyszer nyitva lesz.

Egy szép augusztusi napon nyitva volt, naná, hogy bementem.

A bejárat lepusztult jellegtelensége még nem ígért semmit, bár az már a fali madárkákból is látszik, hogy a szecesszió korszakában járunk. Aztán felmentem a lifthez, és megláttam a szűk lépcsőházban a padlót... és az ablakokat... amik még így, elhanyagolva is jó állapotban vannak, és gyönyörűek. A ház - egy lakótól tudom - több, mint száz éves, hány rendszer, hány albérlő, hány házmester, hány ember lépett rá már erre a "földszint" feliratra? A Boráros tér nagyon súlyosan sérült 56-ban (fotók pl. a Fortepanon), de a színes üvegablakoknak alig lett bajuk. A művészet mindent túlél, és csak úgy mellékesen, még gyönyörködtet is. Katarzis volt.