Már többször esett itt szó a Boráros tér abszurditásairól, hát itt egy újabb. Illetve mindjárt kettő: két oszlop, két lehetetlen helyen. A kis bikafigurás a rezidens hajléktalanok közül emelkedik ki, a másik pedig egy lépcsőfeljáró tövében. Elképzelem, ahogy okos várostervezők berajzolgatják egy térképen, hogy na mégis hol láthatóak legjobban... ennek ellenére meg vagyok róla győződve, hogy a téren áthaladó napi több százezer ember döntő többsége még sose vett a kis bikáról tudomást, pláne a másik oszlopról, mert a Boráros tér egyszerűen minden irányból annyira kaotikus, hogy egy újabb elem már fel sem tűnik.
Pedig érdemes egyszer megállni és néhány másodpercet szentelni ezeknek az oszlopoknak, ugyanis sok mindent tudnának mesélni: anno még a régi Nemzeti Színházhoz tartoztak - nem ahhoz a Nemzetihez, ami a mai Blaha Lujza tér helyén volt addig, amíg a metróépítés miatt le nem rombolták (nem bírta volna ki, hogy aláássák), és amelynek emlékét ma már csak egy tábla őrzi az ott rezidens hajléktalanok illetve szintén ott lakó feketék közötti határvonalnak számító sövénysávban, hanem azé a Nemzetié, ami az Astorián volt a 19. században, ott ahol most a vitatható szépségű East-West Center magasodik. Maguk az oszlopok egyébként sokáig az Astorián maradtak emlékműként, miután a Színház átköltözött a Blahára, aztán valamiért a Borárosra kerültek, ahol az egyiknek a tetejére rábiggyesztették ezt a Bikafejes ivócsanak című szobrot. Varga Imre alkotása önmagában is érdekes: a vadregényes sorsú nagyszentmiklósi aranykincs egyik tárgyát idézi meg, mégpedig azért, mert a tér névadója, Boráros János volt az első, aki a kincs darabjait összegyűjtötte és sokáig ügyködött (természetesen sikertelenül) azon, hogy a kincsek a magyar nemzeti múzeuméi lehessenek.
Ott van ez a tér, olyan ronda, mocskos és elhanyagolt, hogy elképzelni sem tudjátok, én magam is minden nap ledöbbenek rajta, és ott vannak közben ilyen történetek, elfelejtve. Ettől persze nem jobb nap mint nap keresztülmenni rajta, de azért egy picit talán mégis:)
