Nápolyban eddig csak egyszer jártam, kb. 1998-ban, és nem igazán tetszett, bár hozzá kell tenni, hogy vasárnap volt aznap és vasárnap Olaszországban a fű sem nő (pláne nyáron). Az utcák kihaltak és nagyon szemetesek voltak, a belváros sikátoros, lepattant, dohos, a kevés látható ember sem volt túl bizalomgerjesztő (amint azóta megtanultam, a budapesti 4-6 villamos vasárnapi utazói sem épp úri közönség, ugye). Nem volt mit nézni, nem volt mit csinálni, a kocsit egy félszemű koldusra kellett bízni, szóval az egész nem volt túl bizalomgerjesztő, ráadásul még élénken éltek bennem a kéttannyelvű gimiben Nápoly nem létező közbiztonságáról szóló sztorik.
Azóta persze jártam itt-ott, és ma már azt gondolom, hogy a bizonytalanságérzetünket a felkészülés és az utazási rutin hiánya okozta. Most már egyikről sem beszélhetünk, ennek megfelelően Nápoly ezúttal egészen más élmény volt, és igen: pozitív élmény.
Nápoly még mindig lepattant, sikátoros, dohos. A helyi dialektust felsőfokú nyelvvizsga ide, olasz bölcsész diploma oda, egyszerűen nem értettem, bár egy idő után elkezdtem törvényszerűségeket felfedezni benne. Nincs mit nézni, nem nagyon van mit csinálni, és mégis: Nápoly nagyon jó hely! Mert Nápoly ellenáll. Még mindig olyan, mint a képeslapokon: a sikátorok között ruhákat lóbál a szél, mindenki robogóval jár, mindenki pizzát eszik (nem lehet mást enni!), minden valahogy koszos. Viszont nincs minden sarkon McDonalds, Starbucks, H&M és Zara. Nincsenek szájtáti turistahordák (csak a kikötőben, mert onnan mennek Caprira). Nincsenek a legvéksőkig kiszipolyozott turistalátványosságok – legalábbis a belvárosban, mert az elegánsabb részeken azért ezek mind biztosan vannak. Az emberek kedvesek, mosolyognak, érdeklődnek, mesélnek a házaik történetéről, pedig nem akarnak eladni neked semmit, és nagyon jókedvűek. A gyerekek is motoroznak, száll a mosott ruha, minden sarkon vár egy kis oltár, százmillió gyönyörű felirat, régi ajtó, templom, utcanévtábla, a kikötő mellett fürdenek és horgásznak, sok a graffiti, mindenki hangos, a királyi palotánál lenyűgöz a barokk pompa méret- és díszítéstobzódása, miközben a sikátorokban sétálva karnyújtásnyira ebédelnek tőled a szuterénlakások lakói (na jó, az nem túl kellemes élmény, és nem is túl biztonságos arra nézelődni).
Szóval Nápoly jó, hiteles, valóságos, inspiráló. És nagyon jó a pizza. De ezt majd később kifejtem. :)
