1. A vallásháború egyik érdekes mellékszála, hogy amikor a reformáció egyre nagyobb teret nyert Európában, a gazdagon díszített katolikus templomok egyszercsak lekopaszodtak – vagy a beijedt egyházi méltóságoknak, vagy a reformáció által ideológiailag alaposan megtámogatott fosztogatóknak köszönhetően. Hogy mennyi csodálatosság veszhetett el, azt hagyjuk is, sokkal érdekesebb, hogy mi történt akkor, amikor az ellenreformációs erőfeszítéseket követően újra megerősödött a katolikus egyház: ott álltak ugyanis pőre falakkal a tomboló barokk kellős közepén! Micsoda szégyen! Mit volt mit tenni, Rómához fordultak segítségért, ahol épp akkortájt fedezték fel a mártírhalált halt, korai keresztények sírjaival teli katakombákat a város alatt. Keresve sem lehetett volna hatásosabb dekorációs elemet találni néhány, a halandóság, múlandóság örök témáját tökéletesen illusztráló, ráadásul a szent ügyért életüket áldozó keresztények csontvázánál, így aztán nem csoda, hogy jó néhányat szállítottak el közülük a messzi német templomokba – ahol aztán aranymívesek, apácazárdák elhivatott varrónői és más szakemberek vették őket kezelésbe. A végeredmény jó pár száz felöltöztetett, felcicomázott csontváz, drágakövekkel, csodás csipkékkel, ékszerekkel, rómainak hitt stíluselemekkel, lenyűgöző. Néhány közülük még most is látható, például Waldsassenben – kattintás után kissé morbid, de a bámulatos részletgazdagságot hitelesen ábrázoló fotó jön. A Smithsonian cikkéből pedig megismerhető egy úriember is, akinek a történelem eme pici szeglete a kutatási területe. A cikk nagyon-nagyon jó, a fotókat is érdemes végignézni.
2. Jó pár száz évvel később, és pontosan száz évvel ezelőtt volt a Somme-i csata, az Első Világháború (és az egész világtörténelem) egyik legvéresebb ütközete: egymillió ember sérült meg vagy halt meg itt. Angliában egy nagyon egyszerű, nagyon hatásos, és mégsem hatásvadász, brilliáns ötlettel emlékeztek meg a maguk halottairól: fiatal színészeket öltöztettek korabeli egyenruhába, akik az ország számos nagy forgalmú pontján, csendben álldogáltak, vagy a Somme-i csata árkaiban énekelt We Are Here-t énekelték (mi Gondolj, gondolj néha rám-ként ismerjük, egyébként egy régi népdal átköltése). Az érdeklődőknek kártyákat osztottak szét, rajtuk egy-egy, a csatában elesett hősről szóló információkkal (és persze egy hashtaggel). A színészek nem játszottak el semmit, nem adtak elő, egyszerűen jelen voltak – mint a csatában elveszett hősök szellemei. Milyen egyszerű, és mégis milyen szép megemlékezés ez, nagyon megindító szerintem. Egy Jeremy Deller nevű konceptuális művész munkája, már saját wikipédia oldala is van. Fotók, videók és részletek itt.
3. Nagyon szeretem Georgia O'Keefe festményeit! Az élete is egy kész regény. Csak két részlet: a modern fotó egyik atyja: Alfred Stieglitz volt a férje (23 év volt közöttük a korkülönbség), élete utolsó éveit pedig félig vakon, egy nála 58 évvel fiatalabb férfivel élte le, akivel állítólag nem volt közöttük intim kapcsolat, és akitől – mivel már nem látott elég jól a festéshez – már nyolcvanon jóval túl kerámiázni is megtanult... A képei nagyon szuggesztívek: a gigantikus virágok, az újmexikói sivatag, az erős színek, a nőiség sajátos, erős megfogalmazása... munkáiból kiállítás nyílt a Tate Modernben, ha arra jártok, ne szalasszátok el, mert ritka az ilyen alkalom! Botrányos időskori viszonyáról pedig (ami amúgy valószínűleg nem is viszony volt, csak egyfajta szoros társalkodónői kapcsolat egy fiatalemberrel) itt lehet olvasni.
