A Károlyi-kastélyból hazafelé megálltunk az iszkaszentgyörgyi kastélynál is (még infó itt, Facebook-oldal itt). Ennek a kastélynak még a létezéséről sem tudtam, és az ott töltött másfél órám életem egyik legszürreálisabb élménye volt.
Először is, a kastély az útról nem látható, sőt: egyben szerintem igazán jól sehonnan. Az útról egy lépcsős teraszos kerten át kellett felmenni a kastélyhoz (a parkot majd egyszer talán felújítják, most nem néz ki sehogy), ezért a lépcsők, teraszok, bukszusok teljesen eltakarják az épületet. Távolról, az autóútról látni lehetett, hogy milyen ormótlan a falu kis házai között, de odaérve teljesen rejtve marad. Befordulsz egy kapun, és egyszercsak ott magasodik előtted.
Másodszor, minden épületszárnya más korból való, és ehhez csak hozzátettek az államosítás évtizedei. Így fordulhat elő, hogy a központi szárnyban 16. századi falépcsőn járunk (!), de néhány méterrel odébb iskola működik, egy távolabbi falon még kivehető a "gyógyszertár" felirat, és úgy egyáltalán: Szent György napi falunap van a kertben, vattacukorral, vurstlival, szandálzoknis bácsikkal, és mindennel, amivel egy falunap jár.
Odabent, odafent pedig van egy rész, ahová csak kiváltságosok mehetnek fel (a 16. századi lépcsőn), és aztán még azon túl egy szakasz, ahol már fényképezni sem lehet, mert a kastély jelenlegi bérlője (ha jól értettem, egy kései, finn leszármazott) ott lakik. Ezenkívül ott üldögél a központi teremben egy 93 éves tündér, Chanel-nyakláncban, rózsaszín kardigánban, aki vidáman csicseregve meséli el, hogy most csak látogatóban van itt, de itt született, nagyon régen, itt nőtt fel, és hogy ebben a helyiségben, ami évtizedekig háromfelé volt leválasztva, és így bányászok szolgálati lakásaként szolgált (!), volt a nővére esküvői bálja, ahonnan a legszebb tájra nyílik a kilátás a világon (csak mondom, hogy a néni ma már a Como-i tónál lakik). Sajnos a néni rosszul lát már, a kilátást jelentősen rontják Székesfehérvár időközben felhúzott panelházai, de azért értjük, amit mond, mert tényleg lenyűgöző a tágasság, az ég és a repcemező, és tátott szájjal hallgatjuk a mesét. Szibill néni (aki az utolsó gróf unokája) azt is elmeséli, hogy 18 éves korában aludt ebben a házban utoljára, aztán menni kellett, és most az új tulajdonos felújította a régi szobáját, és most ha itt jár, újra ott alhat, amit ő annyi évig soha nem gondolt volna, hogy egyszer újra megtörténik. (Ezen a ponton többen majdnem sírtunk.) A szobában kivételesen pazar régi bútorok és műtárgyak, mint egy múzeumban – de minden teremben meghagyva a kopott fal, olykor több réteg egymás alatt, felett, elképesztő látvány.
A publikus részből alább látható egy kicsi, de nem adja vissza a teljes kultúrsokkot... ezért járjatok nyitott szemmel: ha minden igaz, a kastélyt hamarosan felújítják, és talán a nagyközönség számára is látogatható lesz.
