1. Mindig tervezem, hogy megörökítem ezt a boltot, aztán valahogy soha nem jön össze. Valójában, és nagyon őszintén, valószínűleg azért, mert a bolt nem szép. Persze szépek a csempék, és izgalmas kontrasztot alkotnak a nyers húsokkal, de a kólahűtők tönkrevágják ezt a festői diszharmóniát, és az egész kipukkan. Szóval inkább nézzétek meg itt a Zsolnay-csempés hentesüzletet, én lehet hogy nem fogom lefotózni, pedig tényleg közel lakom hozzá:)
2. A Twitterhez képest a Feedly által okozott frusztráció SEMMI. Nagyon igyekszem nem rászokni (mármint a Twitterre), mert végeérhetetlen hírfolyam, és úgy tűnik, nagyon jó dolgokat követek, mert konkrétan órákra leköt. Veszélyes.
3. Csináltam egy új boardot, ha valakit érdekelnek az idei trendszínek (szerintem).
4. Ahogy lassan kihal a film (igen, a mozizás néhány évtized múlva pont olyan klasszikus műfaj lesz, mint ma a színház vagy az opera, mert mindent felülír majd a TV – tessék megnézni, hogy a legnagyobb sztárok ma inkább tv-sorozatot forgatnak, mint filmeket + ne feledkezzünk meg az internetes filmletöltésről), szóval ahogy kihal a film, egyre fontosabbá válik, hogy minél többen nézzenek meg egy-egy alkotást fizetős jeggyel, a moziban. Ezért egyre fontosabb a marketing. Erre jó példa Christian Grey lakása, ami a film bemutatója idején már szinte egészében bejárható – virtuálisan persze – , Valentin-napon (ó, hát mikor máskor?) pedig kinyílik a hálószobája ajtaja is. (Ha nem lettem volna elég ironikus, akkor nevén nevezem: nem szeretem a Valentin-napot, ezenkívül nem olvastam, de nem is érdekel A szürke ötven árnyalata. Mondjuk ha romantikus film, akkor azért van pár kedvenc, nyálas-lányos hülyeség: The Holiday, Notting Hill, Amelie, de szerencsére ezeket úgyis gyakran adják a tévében – például Valentin-napon.)
5. Aktuális inspiráció: Amerika egy másik, korai, nyers, valódi arcát dokumentáló fotósok, Walker Evans és Robert Frank. Ide tartozik, hogy miután egy Céline-reklámnak köszönhetően (a Céline az egyik kedvenc divatmárkám, azon kevesek egyike, amelyekben felfedezek némi intellektuális tartalmat) tudomást szereztem Joan Didion létezéséről (tudom, biztos ciki, hogy nem ismertem korábban), azonnal megrendeltem a tőle kapható egyetlen könyvet az antikvarium.hu-n. Az Egyesült Államok ezek szerint nagyon régóta rohad, mállik szét belülről – legalábbis a művészek így látták már a 20. század első és második felében is. Az Imádságoskönyv nagyon nem könnyű olvasmány, akit érdekel, az szerintem előbb olvassa el Joyce Carol Oates 1977-es kritikáját róla.
6. Budapest és a rakpartok: jó-e nekünk, hogy autópályaként szelik át a Belvárost? vissza lehet-e adni teljes egészében őket a gyalogosforgalomnak? – örök, állandóan visszatérő vitája ez a pestieknek. Most készült egy szép, látványos és könnyen érthető anyag a témában, itt lehet megnézni.
