Ez az egyik kedvenc könyvem, Frankfurtból hoztuk, és azóta minden héten belenézek. Elképesztően gazdag vizuális kincsesbánya, amit egyszeri átlapozással nem lehet befogadni: időnként elő kell venni, meg kell nézni néhány képet, aztán hagyni kell, hogy érjen, érlelődjön. Napok, vagy hetek múlva jön el csak az idő (és a vágy) arra, hogy az ember újabb képeket lásson és befogadjon ebből a méretre sem kicsi, tartalomra pedig egyenesen gigászi műből. Sokáig gondolkoztam azon, hogy miért van ez így, és még most sem tudom biztosan, pedig a hosszú hétvégén végre a végére értem (mennyi vég - csodálatos a magyar nyelv).
Sergei Mikhailovich Prokudin-Gorskii több, mint száz évvel ezelőtt kapta azt a megtisztelő feladatot a cártól, hogy végigfotózza a világ egyik legnagyobb akkori birodalmát, pusztán azért, hogy dokumentálja annak sokféleségét, gazdagságát. A kémikus és fotós Prokudin-Gorskii nagyon sok évig volt úton, hogy az Orosz Birodalom legtávolibb szegleteibe is eljusson, és mindent megörökítsen. Tette mindezt az akkoriban még kuriózumnak és rendkívül drágának számító színes fényképek segítségével, amelynek az általa használt, különleges technológiáját részben ő maga kísérletezte ki (a technológiáról és Prokudin-Gorskii életéről itt lehet többet megtudni).
A végeredmény egy páratlan gyűjtemény. Olyan éles, olyan színpompás képek, amelyeken a modellek ruháinak mintájától az arckifejezésükig minden látható. Olyan felvételek, amelyek nemcsak a nagy építkezéseket, csodás templomokat, a gyönyörű tájat örökítik meg, hanem látszólag érdektelen részleteket is - ezeknek persze töredéke sem jön át itt a blogon... Számomra szíven ütőek a közelről fotózott csempék, a virágos mező, a szalmabála, a frissen fogott furcsa hal, a szőttesekkel teli kirakat, a hunyorgó fiú a kerítés mellett - vagyis a nem a Cár nagyságát hirdető, hanem a hétköznapokban rejlő szépséget megragadó képek. Felzaklat a tudat, hogy a képeken szereplő emberek közül már rég nem él senki, annak ellenére, hogy a fotók mennyire élettel teliek, intimek, spontának, hétköznapiak, frissek, és sokuknak további mélységet, érdekességet, modernséget adnak a technológia kiforratlanságából eredő szellemképek, élénk színfoltok. Meghat, ahogy egy egyszerű fotós milyen szenvedéllyel fényképez le válogatás nélkül mindent, ami elé kerül. Tisztában volt vajon azzal, hogy páratlan kordokumentumot hoz létre? Vagy csak szerette a munkáját és az életet? Szerintem az utóbbi. Szerintetek?
(A könyvet a Gestalten adta ki, infó itt.)
