Szinte minden nap elmegyek ez előtt a ház előtt, és szinte minden nap rácsodálkozom, hogy romjaiban is milyen elegáns, milyen szép. A kapuja mindig tárva-nyitva van, mégsem megy be az ember - ha megnézitek az udvar képeit, érteni fogjátok, hogy miért. Talán nem meglepő, az épület védett (ha nem is műemlék). Még kevésbé meglepő, hogy önkormányzati tulajdonban van. Néhány éve azt tervezték, hogy a kettős udvar hátsó traktusát lebontva óvódát építenek a helyére, ami azért mégiscsak dícséretes ötlet (pláne, hogy a bizonyos hátsó traktus állaga a rossznál is rosszabb, építészetileg nem képvisel értéket, legalábbis szerintem). Lepusztult ház ide, sáros udvar oda, ma mégiscsak győzött a kíváncsiságom, bementem, és ott találtam ezt a freskót, ami a teljes pusztulás felett, kissé ügyetlenül megfestett puttókkal és trompe l'oil hatással, de még ma is színpompásan hirdeti az Isten dicsőségét.
Nem találtam sok infót a házról, lehet, hogy Hild József tervezte, lehet, hogy nem. Lehet, hogy 1835-ben épült, de lehet hogy nem. Stílusa alapján mindenképpen klasszicista, a freskó pedig biztosan nem Lotzé, ahogyan azt több blog is írja, nem az ő stílusa (szerintem).
Bevallom, hogy ez a freskó engem nagyon megviselt. Hogyan hagyhatunk elpusztulni valamit, ami majdnem 200 éves? Vagy pusztán a kora nem teszi értékessé? Elgondolkoztam, hány ember járt le-fel ez alatt a freskó alatt, mennyi történet, mennyi történelem (az 1900-as lakcímjegyzék szerint például lakott itt fa- és szénkereskedő, ács, díjnok és magánzó is, bármit is jelentenek ez utóbbiak). Volt közben egy szabadságharc, egy kiegyezés, két világháború, és volt egyszer egy festő is, aki valószínűleg hanyatt fekve pingálta a kövér kis puttókat...
Némiképp vidámabb képet fest az épület nyáron, amikor az udvar zöld - itt megnézhetitek. És ha arra jártok, menjetek be, nem fog megállítani senki, a bizarr csengőrendszeren és a két nagy-nagy (nyitott) kapun is túl, a bejárattól rögtön jobbra van a lépcsőház, csak fel kell emelni a fejeteket, és megtörténik a csoda.