Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy William Randolph Hearst nevű úriember, aki 1887-ben tette be a lábát a lapkiadásbizniszbe. Hamarosan elképesztő méretű hatalomra és hírnévre tett szert, mert nem tisztelt semmilyen hagyományt, rangot vagy szokást. Nem meglepő, hogy neki köszönhetjük a bulvársajtót (azt a műfajt, mely szintén nem a tapintatról híres), és az sem csoda, hogy pofátlanságának köszönhetően a politikai életben is nagy befolyásra tett szert. Hearst botrányos magánélete a konkurens sajtótermékek állandó témája volt (ezeket többnyire megpróbálta aztán felvásárolni), aktát vezetett róla az FBI, félelemmel teljes tisztelet övezte, bármerre ment. Halála után számos filmben idézték fel alakját, ám egy sem olyan bátran, mint azt Orson Welles tette még Hearst életében, a Citizen Kane -ben, melynek bemutatója után Hearst évekig próbálta minden lehetséges eszközzel tönkretenni a rendezőt és művét. De hiába tiltotta meg szerkesztőinek, hogy írjanak a filmről, hiába nyilatkozta Welles többé-kevésbé meggyőzően, hogy a karakter hasonlósága Hearst-tel csak a véletlen műve, hiába vette le önként a műsoráról (Hearst-től való félelmében) több mozi, a sajtócézárnak csak azt sikerült elérnie, hogy a film szerény bevételt hozott. Viszont beírta magát a mozgókép-történelembe.
Ami viszont a legérdekesebb Hearst sztorijában, az a San Simeon-i birtoka: a Hearst Castle. Az összes Disneyland és Neverland előképe egy évtizedekig épülő, gigantikus, meghatározhatatlan stílusú birtok, amely gazdája minden fantáziáját és szeszélyét kielégíti. A számtalan hálószobás, és számtalan európai stílusból összegyúrt karakterű főépület mellett van itt privát állatkert, saját mozi, felbecsülhetetlen értékű és méretű műgyűjtemény, római kori templommal díszített medence (lent, fotó: Pinterest), repülőtér és botanikai ritkaságokkal teli kertek, valamint számtalan más látnivaló.
A Hearst Castle egyszerre giccs, évi egymillió látogatót vonzó kollázs, és a stílusok keverése révén a posztmodern korai hírnöke. Méltó emlékműve egy olyan embernek, aki mindenből a legjobbat, a legtöbbet, a legnagyobbat akarta. William Randolph Hearst öröksége nemcsak a világ egyik legnagyobb médiabirodalma (olyan termékekkel, minta Cosmopolitan vagy az Elle Decor), hanem a 20. század egyik legellentmondásosabb művészeti irányzata is. Egy olyan stílusé, mely díszletszerűségével, megalomániájával, provokativitásával, intellektuális töltetével sosem lett igazán közkedvelt - nem úgy, mint a Hearst Castle.
(A lenti képen a posztmodern építészet egyik fontos alkotása, Charles Moore: Piazza d'Italia c. tere látható, 1978, fotó: Wikipédia.)
