Az emberalakok hátulról történő ábrázolása csak néhány évszázada van jelen a képzőművészetben. Ez a fajta sajátos portré a németalföldi festészetben (hol máshol) bukkan fel először: ekkor készültek ugyanis először olyan képek, melyek a hétköznapi pillanatok intimitását ragadták meg. Vermeer polaroid fotókra emlékeztető festményein pl. a szereplők levelet olvasnak, tejet töltenek, egyszerűen jelen vannak – adott esetben éppen háttal a művésznek (1. kép).
Később egyre szimbolikusabb értelmet nyer a hát ábrázolása, különösen akkor, ha az arc egyáltalán nem látszik. Caspar David Friedrichnél a szakadék szélén álló férfialak (2. kép) a lélek magányosságát, zaklatottságát, egyesek szerint a halálvágyat jelképezi, Magritte-nál pedig "csak" az arc eltakarásának (és ezáltal a személytelenség, az egyéniség-elvesztés ábrázolásának) egyik módja (3. kép) – akárcsak az alma, a textil vagy a női test. Egy szép női hát persze arc nélkül is lehet erotikus, de ezt már a 20. század fotóművészei: Man Ray és Horst P. Horst bizonyították be híres képeiken (itt és 4. kép). A hátat fordítás, mint a bizalom jelképe, Hammershoi művészetében tér vissza (5. kép), hogy aztán újra átadja helyét a szimbolikus értelmezéseknek: a magányosság, a társadalomtól való elfordulás leképezésének (fotók, festmények: Google).
Aki még jobban szeretne belemélyedni a témába, annak ajánlom a Vivid Fluxury zseniális testvérblogját, az olykor kissé beteg, olykor kissé fetisiszta, de mindenképp nagyon érdekes Face The Truth-ot – nézzétek meg, milyen sokféleképpen lehet ábrázolni az emberi testet arc (és egyéniség) nélkül. És olvassatok sok Pirandello-t, aki az egyik kedvenc íróm, és aki az irodalom eszközeivel boncolgatta (Nobel-díjat érdemlően), hogy mi is az a személyiség – például az Uno, nessuno, centomila (szó szerint: Egy, senki, százezer, magyarul valamiért Az ezerarcú ember) c. könyvében, amelyben hátakról ugyan nem esik szó, arcokról, egyéniségekről és az interpretációs lehetőségek végtelenségéről viszont igen (vö.: Umberto Eco - Nyitott mű - elmélet).
