Én még emlékszem arra, hogyan írtunk cikkeket az internet előtt: bútorkatalógusok lábjegyzeteit fordítgattuk, a Képzőművészeti Egyetem könyvtárába jártunk, külföldi újságokat tanulmányoztunk – így olykor több hét vagy hónap késéssel ugyan, de meg tudtuk írni, hol is tart a világ. Ma a keresett formatervező vagy cég teljes munkássága beszerezhető néhány másodperc alatt, bárhol, bárhonnan. Ma már nem kell üzeneteket hagyni otthoni telefonokon és titkárnőknél, mert a mobilján bárki, bármikor meginterjúvolható. Ma már lazsálni sem lehet: ha nem tudósítasz aznap, de legkésőbb másnap egy eseményről, akkor már ne is tedd. És ma már – részben saját önkéntes adatszolgáltatásunknak köszönhetően – mindig tudja a Nagy Testvér, hogy kivel barátkozunk, mire keresünk rá a neten, hol vagyunk, mit olvasunk (lsd a Google és a Facebook adatkezelési szabályzatait) – jaj neked, ha a főnöködnek azt mondod, hogy beteg voltál, de közben a Foursquare-en becsekkolsz a kedvenc éttermedbe. Ma már a nagy szabadságunk valójában csak még nagyobb kontrollt jelent. Mindez elég szomorú mind az újságírást (a minőségi, átgondolt, alapos munka helyett sokan megelégszenek a neten fellelt, első, gyakran felületes információkkal, copy+paste-tel írnak cikket stb.), mind az életet úgy általában tekintve (lsd. feljebb). Én néha azt kívánom, bár ne lenne mobiltelefonom, és ha napokig nem ülök a gép előtt, sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok.

Persze a digitalizált világunknak azért vannak előnyei is – példának okáért az, hogy az új médiumokban új műfajok születnek. Ahogy a dokumentarista fotóból kialakult a fotóművészet, a mozgóképből a filmművészet és a video art, az interneten is csodás új jelenségekre lelhetünk.

A mozgó fotók ötlete – mint annyi más minden – a Harry Potter-szériában bukkan fel először. Művészi igényességű változatait először Coco Rocha oldalán láttam (az egyik kedvenc modellem), és akkor is nagyon tetszettek, de most már Orsinak köszönhetően tudom, hogy cinemagraph-nak hívják őket. Nagyon tetszenek, mert olyanok, mint egy fotó, és mégis élnek, van bennük valami időtlen, nosztalgikus és költői. Kíváncsian várom, hogy a divat- és reklámipar milyen csodákat alkot még ebből az új művészeti ágból:) és bevallom, azt is szívesen megtanulnám, hogyan kell ilyet csinálni... Nektek bejön?