Találkozom néha olyan műalkotásokkal, amelyek egyáltalán nem tetszenek, amelyeket egyáltalán nem értek, vagy amelyeket egyáltalán nem sorolnék a "művészet" kategóriájába. Ilyenkor rendre felmerül bennem, hogy egyáltalán mi a művészet, mi tekinthető műalkotásnak, mi különbözteti meg a művészt az átlagembertől, mitől lesz valaki művész, és hogy vajon ha kockacukrokat rendezek szép négyzet formába, azt lefotózom és felteszem a blogomra, akkor az már vajon művészet...? Vagy: ki mondja meg, hogy az-e?
Ki mondja meg, mit látok: a táncost, vagy a táncot? – tette fel a kérdést egy régi falfirka a városi legenda szerint. Mindenki művész – jelentette ki Beuys 1972-ben. Minden művészet – bizonyította be Andy Warhol, pusztán azáltal, hogy levesesdobozokat festett. A pillanat, az ötlet, a mozgás a művészet – vélte Vito Acconci, és egy hónapon keresztül minden nap más vadidegent követett hazáig (Following Piece, 1969). A testem a vásznam – gondolta Chris Burden, és megkérte egy barátját, hogy lője át a vállát (Shoot, 1971).
Marina Abramovic tavalyi életműkiállításán két és fél hónapig, napi hét órában ült egy asztalnál (The Artist is Present, 2011). Bárki leülhetett vele szemben, és nézhette őt. Ő maga volt a műalkotás: a művész, aki kiállítja önmagát. A művész a művészet maga.
A világhírű performanszművésznő egy korábbi munkájából csütörtökön nyílt kiállítás a Mélycsarnokban. Én biztos megnézem.
