Bevallom, hogy az egyetemen rühelltem a szemantikát, szemiotikát, a középkori délolasz dialektusok összehasonlítását és az összes többit, sőt: latinból is megbuktam egyszer. Az egyetlen nyelvészeti ág, amely érdekelt (és érdekel ma is), az az etimológia, azaz a szavak eredetének kutatása (vagyis pl. az, hogy a pisello (borsó) és riso (rizs) szavak összevonásából és rövidítéséből hogyan keletkezik mindenféle fonetikai-fonológiai törvényszerűségek által egy olyan vicces betűcsoport, mint a rizibizi).
Azt viszont be kellett látnom, hogy a nyelvészetnek olyan filozofikus és/vagy matematikai magasságai is léteznek, amelyekhez az én tudásom nem ér fel. Hogy nagy különbség van aközött, mi a valóság, és aközött, amit annak hiszünk, már Platónnál is felmerült, aztán sok-sok filozófus fejtegette ezt sok-sok évszázadon keresztül. A szemantika, szemiotika és társaik viszont csak a 20. században születtek meg, azóta boncolgatják a nyelvészek is teljes munkaidőben, hogy mi is a valóság, az idea, a jel, a jelölő, a jelölt, és hogy ezek egymáshoz hogyan viszonyulnak, satöbbi.
Magritte híres festménye, a Ceci n'est pas une pipe, szintén nem más, mint nyelvészeti analízis, hiszen a jellel, a jelöléssel, a jelölttel játszik benne. Azt mondja: ez nem egy pipa. És nem is, hiszen ez egy festmény, amely egy pipát ábrázol. A festmény tehát nem más, mint valóság (egy festmény) és egy illúzió (pipát látunk, de az mégsem egy pipa), egyben. Ja, és egy szemet gyönyörködtető műalkotás is.
Mielőtt túlbonyolítanám, abbahagyom, ti pedig öltözzetek be jól, menjetek ki Bécsbe, nézzétek meg a Magritte-kiállítást, mert ritka nagy anyag, rengeteg képpel, és 26-án bezárják. Aztán gondolkozzatok illúzión, valóságon, pipákon, művészeten, Platónon (apropó: barlangos kép is van) – vagy akár a rizibizin.
