Amikor életemben először találkoztam színes női magazinokkal, 14-15 éves koromban, ezek nyitották ki a világot (konkrétan a Gioia nevű, nem kimondottan divat-, inkább általános női magazin). Nagyon, nagyon sokat tudnék arról írni, hogy mi mindent adtak nekem ezek a lapok, de most csak egy hirdetésről lesz szó, amit bennük láttam. Engem teljesen lenyűgöztek a káprázatos ruhákban feszítő szupermodellek a hirdetésekben (ne feledjük: ez volt Linda, Christy és a többiek fénykora), kitapétáztam velük a falat, de az összes reklámon belül is a legnagyobb hatást ez tette rám. Amikor először láttam, csak annyi állt egy fekete oldalon: Who is Gio? Semmi más. Annyira tetszett, hogy kitéptem a lapot az újságból és hazavittem, pedig könyvtári példány volt. A teaser után nem sokkal megjelentek a "hagyományos" hirdetések is, több verzióban, modellel, termékfotóval. Imádtam.
Aztán kaptam valahonnan egy olyan magazint, amelyekben illatminta is volt a hirdetéshez. El voltam veszve. Olyan összhang volt kép és illat, betűtípus és flakon, modell és márka között, amit szavakkal nem tudok leírni. Azóta Gio-m van, és el se tudok képzelni magamon más parfümöt (pedig lassan muszáj lesz, mert itthon pl. már nem is kapható).
Nemrég aztán eszembe jutott ez az ügy, és utánanéztem a neten – már amennyire utána lehet nézni az internet előtti dolgoknak –, és kiderült, hogy az 1992-es kampány art directora az általam igen nagyra becsült David Lynch volt (akinek Hogyan fogjunk nagy halat? c. könyvét egyébként mindenkinek szívből ajánlom tanulmányozásra). A színésznő Lara Harris, a fotóst nem sikerült kiderítenem, talán Lynch maga volt. Nézzétek meg a klipet, amelyről maga a rendező is azt mondja, legkedvesebb reklámfilmje, és ha egyszer lehetőségetek adódik rá, szagoljatok bele a Gio üvegcsébe. Csak hogy tudjátok, milyen egy igazán jó reklám.
