A vörös és fekete, illetve vörös és fehér már Stendhalnál is a szenvedély pozitív és negatív pólusait, a lélekben dúló harcokat szimbolizálta, a modern művészetben pedig egyértelműen ezek hármasa vált a legütősebb színkombinációvá, a konfliktus, a szembenállás, a tiltakozás brutális leképezésévé. Manapság a háború és a rockzene a két legagresszívebb önkifejezési forma, de mivel vörösben és feketében igen nehéz megbújni a homokbuckák között, katonai környezetben viszonylag ritkán találkozhatunk ezekkel a színekkel. Nem így a művészetben...
Szász Endre Dózsa György-porcelánműve (a szabadságharcos nevét viselő metróállomáson, első kép) ugyanúgy vörös-fehér-fekete, mint Kass János lenyűgöző Kékszakállú-illusztrációi (harmadik kép) – itt Judit belső harcairól van szó ugyebár (btw remek Kass-nekrológ olvasható a friss theRoom-ban) –, vagy épp a kétezres évek meghatározó rockzenekara, a White Stripes debütáló klipje (a címe nem véletlenül Seven Nation ARMY). Nekem a Foo Fighters Pretender-e a kedvencem a témában, akik verbálisan is harcban állnak a világgal a maguk szimpla, mégis ütős vörös-fehér-fekete díszletében: What If I Say I'm Not Like the Others / What If I Say I'm Not Like the Other One of Your Plays / You're the Pretender / What If I Say I Will Never Surrender?...
Áron is harcol (második kép) a maga festményeivel, nekem pedig már a varázsló-látó is megmondta, hogy a harcos archetípusba tartozom (ami nem véletlen, mivel a Holdam a Kosban van, ha ez bárkinek bármit mond), és bár általában foggal-körömmel küzdök az ilyen kategóriák ellen, speciel ezzel egyet kell, hogy értsek.
.jpg)
