Pirandello egyik regénye egy férfiról szól, akit a felesége egy elejtett megjegyzése sodor meghasonlottságba. Az állítólagos ferde orra miatt, melyet ő eddig észre sem vett, Moscarda úr rájön, hogy amit ő eddig egynek hitt, vagyis ő maga (egy), az az őt ismerők szemében mind más és más (százezer), így pedig tulajdonképpen egy sem (senki) – erről szól az Uno, nessuno e centomila (olaszul több infó itt).
Umberto Eco híres elmélete szerint nincs egyféle műalkotás-értelmezés, a kortárs műnek annyi jelentése van, amennyi befogadója, hiszen egy-egy kép, könyv vagy dallam más-más hatással lehet az egyes emberre (erről szól az Opera aperta), és így lesz interaktív egy eddig egyoldalú kommunikációs műfaj: a modern művészet.
A nők valami hasonlót a "kövér nap" jelenség formájában ismernek, amikor is semmi sem áll jól, semmi nem jön fel, semmi sem csinos, pedig minden pontosan ugyanolyan (és ugyanakkora), mint tegnap.
Ha már kövérség... Botero azt mondta egyszer: "én nem festek kövér embereket" – ami a képei ismeretében első pillantásra igen meglepő. Aztán, ha az ember egy kicsit hajlandó gondolkozni is, rájön, hogy valószínűleg az Avignoni kisasszonyok modelljeinek sem volt profilban az orra, és Giacometti híres kutyái sem voltak cérnavékony gebék.
És ha már ezen túljutottunk, máris érdekessé válik ennek a különös festőnek az életműve: azok a kultúr- és művészettörténeti utalásokkal tűzdelt, valószerűtlenül színes, mégis eléggé nyomasztó festmények, amelyek január 23-ig láthatók a Szépműben. Lesz, aki csak a kövérség dicsőítését látja majd bennük, lesz, aki némi Rousseau-i neo-naivizmust, és lesz, aki valami egész mást. Ki jön velem megnézni?