Proustról volt már itt szó, ahogyan egy keksz ízétől felidéződik benne az egész élete. Valami hasonló történt velem tegnap: ahogyan a klarinétos (a képeken az öklére támaszkodva) elővette a hangszerét és kihúzta belőle a tisztító kefét, egyszercsak minden előjött: a nád íze, a billentyűk érintése, a fújás súlya, hogy mennyire gyűlöltem az egészet. A rákövetkező klarinétszólóval együtt (melynek végén a zenész nemes egyszerűséggel elpakolta a hangszert és kisétált a helyről) nekem katartikus élmény volt.
Több opció volt tegnap estére, de végül csak a Jedermannig jutottunk, ami az iroda és a lakás között van félúton. De nem bántuk meg: Hans, akinek olyan helyeket köszönhetünk, mint a Jelen, a Sixtus vagy a Most, és aki a képeken trombitával látható, kétségkívül tud hatást gyakorolni az emberekre.
A Jedermann plakátainak nagy része egyébként Dávid és az apukája alkotása.